A mosoly titok maradt – a katedra ura még mindig Williams – Mike Newell: Mona Lisa Smile / Mona Lisa mosolya

Az olyan filmekkel, mint a Mona Lisa mosolya az a legnagyobb baj, hogy nemhogy túllépni nem tudnak a nagy elődön, de újat hozni is képtelenek a Holt költők társaságához képest. Hiába készülnek a lelkes másolatok vagy variációk, a műfajteremtő darab még mindig a ranglista élén áll. Messze a többitől. Az új versenyző esetében pedig ismét szinte a megszólalásig hasonlóak a konfliktusok, a karakterek és a történet is.

Millió dolláros mosolyok – Gore Verbinski: The Mexican / A mexikói

Julia Roberts és Brad Pitt ugyanahhoz a sztárkaszthoz tartoznak: nagyon sokat érnek, mert nagyon sok nézőt vonzanak. Mindent megadnak értük, mert megéri: függetlenül a nevükkel fémjelzett film minőségétől, hosszától, rendezőjétől vagy mondandójától, sztárkultuszuk megtölti a nézőteret. Abban is hasonlítanak egymásra, hogy millió dolláros mosolyukon és tökéletesre edzett testükön kívül színészi érzékkel is bírnak. Nem túlzottan tehetségesek, de képesek és igyekeznek is fejlődni.

Csetlő-botló sztársirámok – Roger Michell: Notting Hill / Sztárom a párom

A minél magasabb nézettségi indexekre törekvő hollywoodi filmkészítés az utóbbi években bevált, ebben a formában nem túl eredeti receptjét hasznosítja filmünk. A néző, azaz a kliens, az ügyfél megfogásának, moziba csábításának mindenkori eszköze a figyelemfelkeltő újszerűséggel való kecsegtetés. Ennek tipikus módszere a meglévő séma-készletre való hagyatkozáson túl egyes klisék megbolygatása, részleges tagadása oly módon, hogy ez teljességében ne kérdőjelezze meg annak jogosultságát, kérdőjelekkel tarkítva csupán a filmhez való nézői viszonyulásunkat.