Woody Allen új filmjében ismét sanyarú sorsokat és feloldhatatlan konfliktusokat találunk, ám ezeknek inkább meredeken a mélybe kellett volna taszítaniuk a nézőket, majd visszarántani ismét a magasba. Nem komótosan, csigalassúsággal tenni egy kört, végül észrevétlenül megállni.
Akkor kezd el egy film igazán klasszikussá válni, amikor más filmek elkezdik majmolni az alaphelyzetét, a karaktereit, a korábban ritkábban használt helyszíneit. Ilyenkor kezdenek el igazán kanonizálódni, beépülni a sablonszférába, felkerülni a hollywoodi instantpalettára a jellemzői, a színészei, karakterei, vagy a hangulata. Csakhogy valaki nagyon félreértelmezte A közösségi hálóban (2010) látottakat...
A Lopott idő egy újabb ragyogó példája annak, ahogyan Hollywood bekap, megcsócsál, aztán félig megemésztve kiköp mindent, aki/ami jó és be merészel sétálni stúdiói kapuján. A ritkán jelentkező Andrew Niccol filmje még a lassan unalmassá váló Justin Timberlake ellenére is az év egyik kihagyhatatlan élményének ígérkezett – legalábbis a Gattaca vagy a Lord of War alapján. Nem az lett a vége.
Bizonyára sokan emlékeznek még Will Gluck gyöngyszemére, a nem is olyan rég kifejezetten nagyot sikert aratott Könnyű nőcskére. Olive remekül egyben tartott, felemelő történetét Gluck a tisztességesen felépített karakterek mellett filmtörténeti- és zsánerismereti reflexiókkal emelte ki a középszerből. Gluck idei alkotását, a Barátság extrákkal című romantikus vígjátékot is hasonló fogaskerekek hajtják előre – méghozzá szélsebes tempóban. Azonban Jamie (Mila Kunis) és Dylan (Justin Timberlake) barátság és szerelem közt a lepedők alá hulló kálváriája szerethető ugyan, de közel sem nevezhető gördülékeny, koherens műnek, melynek több oka is van.
A Rossz tanár filmcím, úgy tűnik, önbeteljesítő: nem egy igazán jó filmet rejt. Vannak jobb pillanatai, de azokat sem egy igazi történet, sem igazán jó viccek nem kötik össze.
