Az ezerkilencszázas évek végétől a képrögzítés új technikai eszköze, a film, a „tömegek művészete”-ként íródott bele a köztudatba – mondta Ronda Andor, a Nyű Jork Tájmsz kritikusa. Nem csoda tehát, ha Hollywood – a minél nagyobb nyereség elérése érdekében – nem tesz egyebet, mint a globalizálódó világ több százmilliónyi közönségének az igényeit elégíti ki termékeivel.
Irodalmi adaptációknak se szeri se száma napjainkban, ám a látványosan eltorzított eredeti történetekkel olykor nagyot lehet hasalni. Sőt, esetenként felmerül a kérdés, hogy egyáltalán miért kellett visszanyúlni egy-egy klasszikushoz, ahelyett, hogy önálló produktumként próbálnák kivívni a nézők elismerését.
A Véres lábnyomok a levegőben című fergeteges Ugate Kriszti-adaptáció után itt az újabb, még jobb, még eredetibb, még fenomenálisabb, még mégebb folytatás. A könyv az írónő legelvetemültebb rajongói előtt is szinte ismeretlen, mivel sokáig nem is neki tulajdonították a művet, hanem egy bizonyos Iszok Abszintot-nak.
Almodóvar mindig képes meglepni hűséges nézőit. A spanyol Mester legújabb vállalkozásával ismét bizonyította, hogy képes az állandó, folyamatos megújulásra, kísérletezőkedve töretlen. Volver című játékfilmjének kirobbanó kritikai és közönségsikere késztette arra, hogy belevágjon a film folytatásába.
KÜLSŐ, ÉJSZAKA. ORSZÁGÚT – Sötét. Autó fényszórója vetül az országútra. Csak a sárga csíkokat látjuk az úton: egy hasmenéses csirke szaladhatott itt végig. Az országút hirtelen eltűnik. Elveszett. A film címe közeledik felénk, és nekicsapódik a szélvédőnek. Az autó befordul az árokba, és kigyullad. Egy férfi mászik ki a roncsok közül, körülnéz, és elkezd táncolni. A kocsi rádiójából Roy Orbison szól.
Az interjúalannyal egy krasznojarszki kávézóban találkozom. A menüből találomra választok, bmpqmoc imse. A csészén, amit kihoznak, Putyin arcképe. Szakállasan, tüskekoronával, és glóriával a feje körül. Megfordítom a csészét, a másik oldalán egy meztelen nő. Szakállasan, tüskekoronával, és glóriával a feje körül. Kegyeletsértést gyanítok a dologban, de nincs rá időm, mert interjúalanyom neheztelő arckifejezésemet látva bólint, cigarettázik, és azt mondja: ez még semmi, látnád, mit csináltak a kávédból. És igaza van. A kávé tulajdonképpen két deci vodka, némi szesszel felöntve. Meghökkent arckifejezésemet látva a pincér szabadkozik, és markából röstelkedve beejt a csészébe két kávészemet.
Jó az, ha az ember lánya jóban van a főszerkesztőjével, mert ha nem, akkor igen hamar elküldhetik melegebb éghajlatra. Még nem tudom mivel érdemeltem ki, de engem legutóbb nem is Szibériába, hanem egyenesen az Antarktisz legtávolabbi csücskébe száműztek, hogy: „no, majd onnan hozz nekünk fesztiválbeszámolót!” Nagy lehet a bűnöm, mert a szállást és az útiköltséget is fizették! No, de sebaj gondoltam, rajtam nem fognak ki. Ha menni kell, hát megyek és CSAKAZÉRTIS tudósítok.
Lézerjátékkal és élő Mars-közvetítéssel vette kezdetét a 100. marosvásárhelyi Alter-Native filmfesztivál. A sok világsztár természetesen nem hagyta ki az eseményt, kis helikoptereik egymás után szálltak le a marosvásárhelyi Kultúrpalota tetejére, ahol a szervezők részéről Gáspárik Attila bácsi köszöntötte őket. A fesztiválalapító vadonatúj ezüst járókeretével jelent meg, a több ezres tömeg előtt.
A Lágytojásra hangolva című film egy szuperközelivel kezdődik. Holdbéli azonosítatlan tájnak tűnik elsőre, a kamera hihetetlen lassúsággal hátrál és körülbelül öt perccel később a nézők érzékszervei azonosítják a tepsiben sülő tükörtojás illatát. Tapasztalatainak köszönhetően az ember képes arra, hogy új kapcsolódásokat teremtsen a tárgyak és az azokhoz tartozó érzelmi és érzéki motivációk, emlékképek között. 2046-ban vagyunk. Egy férfi zöld színű, vajszerű maszlagot ken egy száraz kenyérdarabra. A hatalmas rumliban reggeliszerű aktust figyelhetünk meg. A főszereplőt a későbbiekben is többször látjuk a vászon díszletei között.
Závodszky P. Aladár, az Akadémia kitüntetett riportere azon a verőfényes csütörtöki délelőttön interjúra indulva véletlenül otthon felejtette a szemüvegét, de mivel már így is késésben volt, nem fordult vissza érte, remélve, hogy ez egyszer nélküle is boldogulni fog. Így, ha kicsit ziláltan is, de pontban fél tizenkettőkor bekopogott az ajtón…
