Aki tudta, mit rejt Bőrpofa maszkja – Tobe Hooper-portré

Slapstick-komédiával kezdte, allegorikus töltetű hippifilmmel folytatta, ám végül egy emberi bőrből készült maszkot viselő texasi torzszülött vadul berregő láncfűrésze karcolta rá a tavaly elhunyt Tobe Hooper nevét a filmtörténelem halhatatlan nevű rendezőinek tablójára. Bár a karrierjét beindító, 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlás zsenialitására sosem sikerült rálicitálnia, ráadásul életműve is igencsak vegyes minőségű filmekből tevődik össze, kétségtelen, hogy máig ő az egyik legmeghatározóbb horrorfilmes ikon.

A hétköznapi őrület meséi – Darren Aronofksy-portré 1.

Meglehet, filmográfiája csupán öt tételt számlál, az idén negyvennégy esztendős Darren Aronofsky a kortárs amerikai függetlenszektor egyik legeredetibb szemléletű rendezője. Filmjei minden esetben egyedi formakinccsel bírnak, tematikus magjuk viszont jórészt azonos: erkölcsi vagy egzisztenciális homályzónában rekedt hősökről, vágy és realitás, idea és test, dicsőség és hübrisz ellentétéről regélnek.

Pedagógiai pszichoaktivitás – Vince Gilligan: Breaking Bad / Totál szívás

Annak ellenére, hogy egy ideje már nem kell meglepődnünk a magyar címfordításokon, ha előbb látom e sorozat hazai megnevezését, nem valószínű, hogy akár csak az első epizódnak is nekivágok, így az sem túl esedékes, hogy a kedvenc sorozatommá válik – mint ahogy mégis történt. A gagyi magyar címadást kihasználva már most megelőlegezném: totál szívás kihagyni ezt a sorozatot!

Halfoga(l)m(a)zás – David Russo: The Immaculate Conception of the Little Dizzle

Az ember azt gondolná, hogy valamirevaló egészestés filmek csak a jó győzelméről, az igazságtalan életről, a hétköznapi vagy nem hétköznapi hősökről szólhatnak. David Russo filmje könyörtelenül szembeköpi ezenfajta elvárásainkat és egy olyan moziba enged betekintést nyerni, ami két lábbal ugrik a ki kényelmes, konvenciókkal teli filmvilágból, egyenesen a vécébe.

Rossz rendőrhadnagy, jó film – Werner Herzog: Bad Lieutenant – Port of call New Orleans / Mocskos zsaru – New Orleans utcáin

Kétféle filmes provokatőr létezik. Az elsőfajta harsányan-hangosan-csattogva szít botrányt, mint ahogy Pasolini, Jodorowsky, Makavejev vagy a fiatal Buñuel; a másik a szubverzív fajta: lassabban, csendesen mossa alá az ember morális tartóoszlopait, mint a késői Buñuel, Ferreri, Lynch vagy a jó öreg Herzog. A kalandos életű, sokat látott és tapasztalt német újhullámos most megmutatja, hogy mégis van értelme remake-et készíteni.