Sperma, család, satöbbi – Ken Scott: Starbuck

A fejlődő világ dolgaira kétféle képpen lehet reagálni. Minimum. Az orvostudomány vívmányaira tehát úgyszintén: tragikusan vagy komikusan. Maradandó filmes alkotás általában az előző esetben történik (például a Womb), de mégis az utóbbi (ide tartozik a The Switch / Sejtcserés támadás) tűnik felhasználóbarátnak. A kanadai Ken Scott rendező-komikus második nagyjátékfilmje, a nagysikerű Quebec-i Starbuck kétségkívül a második kategóriába tartozik, de nem lesz felejthető gegkollekció. Szerencsére.

Nyomokban Egoyant tartalmaz – Atom Egoyan: Chloe

Öt évvel ezelőtt, amikor Egoyan elkészítette Az igazság fogságában című filmjét, a kritikusok és a „keményvonalas” rajongók megütközve konstatálták, hogy Kanada – Cronenberg mellett – legismertebb és következetesen szerzői filmese a jelek szerint behódolt Hollywoodnak. Akkor persze lehetett egyszeri „botlásként” vagy kitérőként értelmezni a dolgot (Egoyan megmutatta, hogy ilyet is tud), legújabb filmje, a Chloe viszont cáfolni látszik a feltételezést.

Némafilmes narkózis, hatdolláros paróka alatt – Interjú Guy Maddin filmrendezővel

Ha létezik reinkarnáció, akkor a 54 éves rendező az 1920-as években ki nem teljesedett filmkészítő újjászületése lehet. Igazi csodabogár, aki a 20-as évek némafilmjének stílusában, sőt gyakran szó szerint annak eszközeivel, ősrégi kamerával készíti álomszerű, egyszerre humoros és melankolikus filmjeit. A The Saddest Music in the World, a My Winnipeg, és a Dracula: Pages from a Virgin’s Diary alkotójával a Berlinalén beszéltünk.

Autobiografikus vízió egy városról – Guy Maddin: My Winnipeg / Az én Winnipegem

Bár Az én Winnipegem-et idén a TIFF dokfilmes szekciójában mutatták be, a legutóbbi Maddin-delíriumra a dokumentarista jelző illik a legkevésbé, és a filmszerűség (a filmes textúra értelmében) a leginkább. A címbeli Winnipeg az egyetlen biztos valóságreferencia, minden más, ami a főcím után következik, az egyes szám első személyű névmásról és a birtokos viszonyról szól.

Csendesen számolgatja a barbarizmusokat – Denys Arcand: Les invasions barbares / Barbárok a kapuk előtt

A Barbár inváziókban egyszer hangzik el a címbeli kifejezés, amikor egy nem túl hangsúlyos jelenetben a tévében arról beszél valaki, hogy a szeptember 11-i terrortámadás hatásában a Római Birodalmat elözönlő barbár hordákhoz hasonlítható, amelyek egy meggyengülő birodalom szervezetét kezdték ki. A film amúgy egy rákos beteg élete utolsó részéről szól, akinek fia minden lehetséges eszközzel igyekszik könnyebbé tenni a szenvedést: megkeresi a fiatalkori barátait, kórtermet bérel ki, heroint szerez számára, no meg hozzáértő drogfüggőt, és végül átsegíti a halálba.