Egy csók és más semmi? – Xavier Dolan: Matthias et Maxime

Egy véletlen hozta csók nyomán átértékelődő barátság olyan érzelmi kavalkádot idéz elő, melyet valószínűleg sokan átéltek már, legyen szó bármilyen szexuális irányultságú kapcsolatról. Bár Dolan filmjében benne van a coming out-dráma, itt mégsem az azonos neműek iránti vágy felvállalása vagy annak lehetetlensége kap elsősorban nyomatékot, sokkal inkább egy több évtizedes barátság megszokott dinamikája áll a feje tetejére, ráadásul egy olyan pillanatban, amikor mindkét barát élete egyébként is fordulópont elé érkezik.

Sperma, család, satöbbi – Ken Scott: Starbuck

A fejlődő világ dolgaira kétféle képpen lehet reagálni. Minimum. Az orvostudomány vívmányaira tehát úgyszintén: tragikusan vagy komikusan. Maradandó filmes alkotás általában az előző esetben történik (például a Womb), de mégis az utóbbi (ide tartozik a The Switch / Sejtcserés támadás) tűnik felhasználóbarátnak. A kanadai Ken Scott rendező-komikus második nagyjátékfilmje, a nagysikerű Quebec-i Starbuck kétségkívül a második kategóriába tartozik, de nem lesz felejthető gegkollekció. Szerencsére.

Nyomokban Egoyant tartalmaz – Atom Egoyan: Chloe

Öt évvel ezelőtt, amikor Egoyan elkészítette Az igazság fogságában című filmjét, a kritikusok és a „keményvonalas” rajongók megütközve konstatálták, hogy Kanada – Cronenberg mellett – legismertebb és következetesen szerzői filmese a jelek szerint behódolt Hollywoodnak. Akkor persze lehetett egyszeri „botlásként” vagy kitérőként értelmezni a dolgot (Egoyan megmutatta, hogy ilyet is tud), legújabb filmje, a Chloe viszont cáfolni látszik a feltételezést.

Némafilmes narkózis, hatdolláros paróka alatt – Interjú Guy Maddin filmrendezővel

Ha létezik reinkarnáció, akkor a 54 éves rendező az 1920-as években ki nem teljesedett filmkészítő újjászületése lehet. Igazi csodabogár, aki a 20-as évek némafilmjének stílusában, sőt gyakran szó szerint annak eszközeivel, ősrégi kamerával készíti álomszerű, egyszerre humoros és melankolikus filmjeit. A The Saddest Music in the World, a My Winnipeg, és a Dracula: Pages from a Virgin’s Diary alkotójával a Berlinalén beszéltünk.

Autobiografikus vízió egy városról – Guy Maddin: My Winnipeg / Az én Winnipegem

Bár Az én Winnipegem-et idén a TIFF dokfilmes szekciójában mutatták be, a legutóbbi Maddin-delíriumra a dokumentarista jelző illik a legkevésbé, és a filmszerűség (a filmes textúra értelmében) a leginkább. A címbeli Winnipeg az egyetlen biztos valóságreferencia, minden más, ami a főcím után következik, az egyes szám első személyű névmásról és a birtokos viszonyról szól.

Csendesen számolgatja a barbarizmusokat – Denys Arcand: Les invasions barbares / Barbárok a kapuk előtt

A Barbár inváziókban egyszer hangzik el a címbeli kifejezés, amikor egy nem túl hangsúlyos jelenetben a tévében arról beszél valaki, hogy a szeptember 11-i terrortámadás hatásában a Római Birodalmat elözönlő barbár hordákhoz hasonlítható, amelyek egy meggyengülő birodalom szervezetét kezdték ki. A film amúgy egy rákos beteg élete utolsó részéről szól, akinek fia minden lehetséges eszközzel igyekszik könnyebbé tenni a szenvedést: megkeresi a fiatalkori barátait, kórtermet bérel ki, heroint szerez számára, no meg hozzáértő drogfüggőt, és végül átsegíti a halálba.