Ide már Horst Fuchs is kevés lenne – David O. Russell: Joy

Egy kapitalista világban, ahol a kínálatnak kell magának keresletet találnia, minden azon múlik, hogyan tudjuk eladni magunkat. A Joy legalább annyira rendezői önvallomás, mint amennyire egy női önmegvalósítás-történet – egyvalami viszont nem: jó film.

Spleen-montázs – Richard Linklater-portré 1.

A 90-es évek elején berobbant amerikai függetlenfilmes generáció a klasszikus elbeszélés tagadója volt. A függetlenek a konzervatív filmformából nemcsak a kauzális narratívát, de a filmszerű képet is tagadták. Quentin Tarantino és Kevin Smith korai mozijainak állóképeit feszes, abszurd és önreflexív párbeszédek tették „mozgalmassá”. Eme irányzatból – több szempontból is – kiemelkedett filozofikus dialógusaival, popos hangulatával és epizodikus elbeszélésével az austini Richard Linklater.

Az örök perek birodalma – Fredrik Gertten: Bananas!*

Az idei TIFF dokumentumfilmjeiből akár egy „kapitalizmusból kiábrándulva” alszekciót is össze lehetett volna állítani: a román napok programjában Alexandru Solomon Kapitalizmus – a mi titkos receptünkje, a dokumentumfilmes válogatásban pedig Michael Moore ostorozza két vetítés erejéig a kapitalizmust és következményeit. Ez utóbbihoz kötik szoros szálak a Bananas!* című filmet is – de a rendező ezúttal a kamera mögött marad.

Pénzevő cápák és olajfürdők hazai tájakon – Alexandru Solomon: Kapitalism – reţeta noastră secretă / Kapitalizmus – a mi titkos receptünk

Ceauşescu feltámad halottaiból, hogy rácsodálkozzék a 20 éve viruló kapitalista Romániára. Leszáll a bukaresti reptéren, díszmenet élén behajt a reklámokkal teli szeretett fővárosába és megismeri a jelenkori kiskirályokat, cápákat és újgazdagokat. Illetve többségüket nem megismeri, hanem viszontlátja, így összehasonlíthatja múltjukat és jelenüket, szerepvállalásukat a kommunista diktatúra idején és most.

Valami bűzlik Amerikában – Michael Moore: Capitalism: A Love Story / Kapitalizmus: szeretem!

Michael Moore-ról sok rosszat el lehet mondani (és el is kell), de egyvalami biztos: van stílusa. Lehet az naiv, túl nyilvánvaló, hatásvadászan agit-propos vagy bármilyen, az ötvenes éveit taposó rebellis megszült egy új kategóriát, ami a dokumentum- és a propagandafilm közti felszántatlan területen helyezkedik el, és jobb híján úgy hívjuk, hogy „Michael Moore-os”.