A királyság, Kiadatás, Zöld zóna: a legtöbb iraki háborús vagy 9/11 utáni, amerikai politikát feszegető hollywoodi film sekélyes, semmitmondó és megkésett. A bin Láden-hajszát rekonstruáló Zero Dark Thirty sem sokkal különb, de erre legalább nem kellett hosszú éveket várni.
Az előző részből megtudhattuk, hogy a kezdetek kezdetén még nem is számított extrém dolognak az, ha egy nő filmet rendezett, valamint azt is, hogy a filmkészítés iparosodásával időközben ez teljesen megváltozott. Ebben a részben megismerkedhetünk Európai filmes női pionírjaival, valamint a rendezőnők mai helyzetére is vetünk egy pillantást.
Az utóbbi évek háborús témájú filmjei a pátosz, a moralizálás és brutalitás változó mértékű vegyítésével más-más műfaji szűrőn keresztül közelítettek a háborúhoz, elég csak a Bőrnyakúakra (2005), az Elah völgyébenre (2007), vagy a Gyávák és hősökre (2007) gondolnunk. De egyik film sem tett olyan erős állítást, mint A bombák földjén első képkockáján olvasható felirat: „a háború drog, és az akciók feszültsége halálos függőséghez vezet”.
„Ilyen gyenge programot már rég nem láttam.” „Mit csinálunk itt tíz napig?” „Ez az utóbbi évek leggyengébb fesztiválja!” „Nincs itt senki érdekes.” „Interjú?… Ugyan már! Kivel?” Ilyen és hasonló megjegyzések zengtek lépten-nyomon a Lidón.
Női rendezők a nyolcvanas évek előtt szinte alig fordultak elő, sőt, azóta is csak kifejezetten ritkán jutnak saját filmhez Belső-Hollywoodban – ráadásul előtte más téren jelentős sikereket kell elérniük, hogy végre a direktori székhez engedjék őket. A fővonulat egyik ágát az alapvetően szerelmi vígjátékokra kárhoztatott exírók jelentik (Nora Ephron, Susan Seidelman), míg a másik vonal a sikeres színésznőkből áll, akik a kötelező romantikus komédiákon túl (Penny Marshall, Diane Keaton) szívesen kamatoztatják kőkemény drámai alapanyagokban egyéb irányú tehetségüket, akár van nekik (Jodie Foster), akár hiányzik (Barbra Streisand).
