Egy műfaj születése – A képregényfilmek története. 2. rész

Az első részben röviden áttekintettük, hogy miként jutott el a képregényfilm műfaja a kezdeti „primitív”, naiv időszakából a rizikósabb alkotásokig, odáig, hogy már itt-ott felbukkant komolyabban vehető próbálkozás az adaptálásra, most pedig folytatjuk a filmtörténeti áttekintést, amely a képregényfilm mint tagadhatatlanul önálló, erős műfaj létrejöttéhez vezető utat mutatja be.

Nem szarvazták fel Tintint – Steven Spielberg: The Adventures of Tintin – The Secret of the Unicorn / Tintin kalandjai

Steven Spielberg hollywoodi rendező Wim Wenders Pinája után újfent bebizonyította: a 3D-s effektust az alkotás feldíszítése mellett a történetmesélés eszközévé is lehet, sőt kell tenni. A Hergé által kreált hős-újságíró-mesterdetektív, Tintin kalandjait úgy vitte vászonra, hogy hű maradt a képregények világához és közben kicsinek és nagynak egyaránt szórakoztató filmet vetített.

Isten, igazából – Kenneth Branagh: Thor

Aki az elmúlt éveket mély hibernációban töltötte volna, annak elmondanám, hogy a Thor című film nem a skandináv-germán mitológia istenéről szól, hanem az említett istenből inspirálódott Marvel-képregényfiguráról, ami nem mindegy – a különbség mondhatni ég és föld. Avagy Asgard és Midgard, hogy legyünk stílusosak.

Claude Rains már tudja – És most már Bogart is

„Szabadság, szerelem" – jutottak Rick eszébe a költő szavai (bármiféle rangsorolás nélkül), amint a repülő harsogva húzott el felettük. A mellette álló kapitányra pillantott, és bársonyosan megfogalmazódott benne egy mondat. Csak hát kár, hogy a kapitány – mint minden francia – képtelen megtanulni angolul. Így hát aztán hamar visszaszívta.

Képregényes vénlegények – Robert Schwentke: Red

A képregényből filmre vitt történetek újabban szinte mindig elborzasztanak. Annyit tanultam meg belőlük, hogy semmit sem kell elvárni tőlük, úgyis javarészt felejthető és igénytelen munkák. Mégis, egy-egy számottevő próbálkozás annál inkább kiemelkedik, minél több gyengéjét mutatja meg Hollywood ennek az adaptálósdi-játéknak. Íme, egy kiemelkedő példa.

Véres finesz – Matthew Vaughn: Kick-Ass / HA/VER

Láttuk már az átlagember szuperhőst (Special), a legemberebbet (A sötét lovag), a nagyon gagyit (Wolverine), elsők között a legerősebbet (Superman, az 1978-as, persze), a dilist (Defendor), és a legmenőbbet (Vasember). Mindent láttunk. De láttuk-e a képregényfilmeket ennyire szatirikusan önmaguk ellen fordítva, kibelezve, majd egy filmbe gyömöszölve? Láttunk-e tinédzsereket hősökként, és látjuk-e, ahogyan ők látják a maguk hőseit?

Nem mi nevetünk a végén… – Zack Snyder: Watchmen / Az őrzők

...hanem a producerek. Gondoljuk csak végig! A 80-as évek végén Terry Gilliam azt mondta, a 12 részes graphic novel két órában megfilmesíthetetlen és csak egy 12 órás minisorozatként él meg. Az új évezredben Aronofsky és Greengrass is próbálkozott, de végül Zack Snyder bizonyíthatott, aki korán világossá tette, hogy a 300-ban elővezetett stílusát viszi tovább.

Akkor ennyit a szuperhősökről – Zack Snyder: Watchmen / Az őrzők

1987-ben volt utoljára jó szuperhős-rajongónak lenni. Ekkor fejeződött be Allan Moore és Dave Gibbons körberajongott, Watchmen című, 12 részes minisorozata. A brit szerzőpáros ugyanis egy olyan művet alkotott, amire azóta is hivatkozik minden fanboy, ha megemlítjük neki, hogy az alsóneműt kívül viselő, háztetőkön ugráló alakok történetei meglehetősen messze állnak, mondjuk a Mester és Margaritától.