A két rettenthetetlen gall harcos, Asterix és Obelix kalandjait immár 60 éve élvezhetjük. René Goscinny és Albert Uderzo kettőse hivatalosan 37 képregényben, tíz rajzfilmben és négy élőszereplős moziban állt ellen a római főségnek. A jubileum ugyan csak októberben lesz, ekkor – a már moziba került legújabb, különleges animáció után – kerül a boltokba a duó 38. kalandja is. Emiatt is érdekes áttekinteni az armoricai helyzetet.
Az angliai tévénézők már októberben láthatták, a Netflixen viszont csak január elején debütált – de a The End of the F***ing World így legalább 2018 legkedvencebb sorozatélmény lehet.
Ha végigtekintünk Armando Iannucci eddigi életművén, szinte rögtön szembetűnik, hogy visszatérő téma benne a politika. Legyen szó brit, amerikai vagy épp orosz politikai folyamatokról, pitiánerekről vagy nagyágyúkról, jelenről vagy múltról, a skót rendező a szatírák mesterének bizonyul. Legújabb filmjéről, a Sztálin haláláról a 47. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon beszélgettünk.
Robert Rodriguez váratlan mértéktartásról tesz tanúbizonyságot: van bátorsága ellenállni a mai folytatásfilmek logikájának. A Sin City második része nem kísérli meg hatványra emelni a nagy előd erényeit, nem akar még nagyobb, még hangosabb, még látványosabb lenni. Megmarad hát stílusos, rendkívül szórakoztató neonoir kábulatnak – e minőségében pedig szinte tökéletes produkció. Csak nem remekmű.
A szandálfilmeket ugyan nem az eszükért szeretjük, de a gondolkodás nélkül egymásra hányt klisék egy ponton maguk alá temethetik még a faék egyszerűségű izom-esztétikát is. Ezúttal pár látványos csatajelenet, néhány kiváló színész, valamint Dwayne „The Rock" Johnson mázsás bicepszei végzik a kliséromok alatt.
Bevett szokás manapság azon keseregni – kicsit már unalmas is – hogy Hollywood kifogyott az ötletekből. Noha a megannyi képregény-adaptáció egyértelműen érvényesíti a klónteremtési zsákutcákon történő lamentálást, a sirámok egyvalamit hajlamosak kifelejteni a diskurzusból.
Bizonyára sok képregénykedvelő homloka horpadt be 18 éve, mikor a karrierje csúcsán lévő Sylvester Stallone Dredd bíróként többször levette sisakját, hogy kötött mimikai tárházával jobban át tudja adni a Hershey bírónő személye iránt érzett lágy és langyos érzelmeket. John Wagner és Carlos Ezquerra, a brit 2000 AD képregényistálló alapköveiként, és Dredd méltán büszke szüleiként feltehetően csak egy-két szélütés után tudták feldolgozni Danny Cannon félrement adaptációját.
Végtére is nincs abban semmi meglepő, hogy A sötét lovag: Felemelkedés megosztja a publikumot, hiszen a többség számára a trilógia középső darabja korábban már túl magasra helyezte a mércét, s ahhoz viszonyítva az utolsó felvonás fenemód ortodoxnak tűnik. Nolan ugyanis váratlan mértéktartásról tesz tanúbizonyságot: az előző opusz nyomasztó konzekvenciáit egy alapvetően fejlődéselvű, nem egyszer nagyon is álomgyári fogásokkal operáló történetben oldja fel.
„Ez nem humor, hanem alpári majomkodás!” – fakad ki egy mókázó múmia láttán az Adéle és a múmiák rejtélye címszereplője. A film sokadik fárasztó poénját elszenvedve a néző joggal érezheti úgy, hogy e mondatot Luc Besson öniróniának szánta.
Sokkal nagyobb dorgálást érdemelnek azok a filmek, melyek biztosra mennek, és kizárólag jól bevált klisékből építkeznek, mint az egyedi elgondolású, ám mégis félrecsúszott darabok. A Vakító fehérség sajnos az első kategóriába tartozik, ezért nem csoda, hogy fagyos fogadtatásban részesül.
