Hatvanadix – Asterix évtizedei

A két rettenthetetlen gall harcos, Asterix és Obelix kalandjait immár 60 éve élvezhetjük. René Goscinny és Albert Uderzo kettőse hivatalosan 37 képregényben, tíz rajzfilmben és négy élőszereplős moziban állt ellen a római főségnek. A jubileum ugyan csak októberben lesz, ekkor – a már moziba került legújabb, különleges animáció után – kerül a boltokba a duó 38. kalandja is. Emiatt is érdekes áttekinteni az armoricai helyzetet.

„Bármivel lehet viccelni” – Beszélgetés Armando Iannucci rendezővel

Ha végigtekintünk Armando Iannucci eddigi életművén, szinte rögtön szembetűnik, hogy visszatérő téma benne a politika. Legyen szó brit, amerikai vagy épp orosz politikai folyamatokról, pitiánerekről vagy nagyágyúkról, jelenről vagy múltról, a skót rendező a szatírák mesterének bizonyul. Legújabb filmjéről, a Sztálin haláláról a  47. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon beszélgettünk.

Túlérlelt, de zamatos – Robert Rodriguez, Frank Miller: Sin City: A Dame to Kill For / Sin City: Ölni tudnál érte

Robert Rodriguez váratlan mértéktartásról tesz tanúbizonyságot: van bátorsága ellenállni a mai folytatásfilmek logikájának. A Sin City második része nem kísérli meg hatványra emelni a nagy előd erényeit, nem akar még nagyobb, még hangosabb, még látványosabb lenni. Megmarad hát stílusos, rendkívül szórakoztató neonoir kábulatnak – e minőségében pedig szinte tökéletes produkció. Csak nem remekmű.

Izomból – Brett Ratner: Hercules / Herkules

A szandálfilmeket ugyan nem az eszükért szeretjük, de a gondolkodás nélkül egymásra hányt klisék egy ponton maguk alá temethetik még a faék egyszerűségű izom-esztétikát is. Ezúttal pár látványos csatajelenet, néhány kiváló színész, valamint Dwayne „The Rock" Johnson mázsás bicepszei végzik a kliséromok alatt.

Inkább a halál – Robert Schwentke: R.I.P.D. – Szellemzsaruk

Bevett szokás manapság azon keseregni – kicsit már unalmas is – hogy Hollywood kifogyott az ötletekből. Noha a megannyi képregény-adaptáció egyértelműen érvényesíti a klónteremtési zsákutcákon történő lamentálást, a sirámok egyvalamit hajlamosak kifelejteni a diskurzusból.

Az igazság másfél órája – Pete Travis: Dredd

Bizonyára sok képregénykedvelő homloka horpadt be 18 éve, mikor a karrierje csúcsán lévő Sylvester Stallone Dredd bíróként többször levette sisakját, hogy kötött mimikai tárházával jobban át tudja adni a Hershey bírónő személye iránt érzett lágy és langyos érzelmeket. John Wagner és Carlos Ezquerra, a brit 2000 AD képregényistálló alapköveiként, és Dredd méltán büszke szüleiként feltehetően csak egy-két szélütés után tudták feldolgozni Danny Cannon félrement adaptációját.

Majdnem a csúcson – Christopher Nolan: The Dark Knight Rises / A sötét lovag: Felemelkedés

Végtére is nincs abban semmi meglepő, hogy A sötét lovag: Felemelkedés megosztja a publikumot, hiszen a többség számára a trilógia középső darabja korábban már túl magasra helyezte a mércét, s ahhoz viszonyítva az utolsó felvonás fenemód ortodoxnak tűnik. Nolan ugyanis váratlan mértéktartásról tesz tanúbizonyságot: az előző opusz nyomasztó konzekvenciáit egy alapvetően fejlődéselvű, nem egyszer nagyon is álomgyári fogásokkal operáló történetben oldja fel.

Emberek a havason – Dominic Sena: Whiteout / Vakító fehérség

Sokkal nagyobb dorgálást érdemelnek azok a filmek, melyek biztosra mennek, és kizárólag jól bevált klisékből építkeznek, mint az egyedi elgondolású, ám mégis félrecsúszott darabok. A Vakító fehérség sajnos az első kategóriába tartozik, ezért nem csoda, hogy fagyos fogadtatásban részesül.