Jocelyn DeBoer és Dawn Luebbe nem akármilyen filmje a szélsőségességig erőltetett felebaráti és jószomszédi szeretet mögött láthatatlanul forrongó versengés és egyetemes emberi irigység abszurd és felkavaróan szatirikus kritikája.
Paul Feig újra azt hozza, amihez ért. És ő azokhoz a hollywoodi zsánerfilmekhez ért, amelyek kiváló humorral vannak elegyítve, női hősök szerepelnek bennük, a színésznők pedig fürdőznek a szerepekben. Az Egy kis szívesség az eddigiek közül is kiemelkedik!
Egy ilyen stáblistától többet várt volna az ember.
Most már nem lehet halogatni a nyár végét, úgyhogy itt az ideje az új Transzfilmánia-évadnak is. A kezdés nem lett túl erős, úgyhogy a kávé, amit az eheti filmek mellé főzünk, legyen minél inkább az.
A Juno és az Egek ura rendezője bekopogott a kertvárosi melodrámák ajtaján, és a verandán hagyta a rá jellemző, szerethetően gúnyos hangnemet. Bent egy hazai pályán szomorkodó Kate Winsletet, egy macsószerepből kitörni készülő Josh Brolint, és egy különösebb színészi eszköztár nélkül is jól játszó gyerekszínészt talált. Meg némi barackos pitét.
Az idei felejthetően síkagyú vígjátékok sora újabb becses címmel bővült. Ezúttal műfajilag jól behatárolható filmről van szó, amely nem elég, hogy egy gusztustalan, olcsó péniszbajnokság, de ugyanakkor olyan súlyos ízlésficamot indexel az agymenést pénzelő producertől, hogy rá kellett keresnem a Wikipédián a teljes nevére.
Mikkel Munch-Fals pályakezdő művében leleplezi az ezerszer leleplezettet és megmondja a megmondandót, mintha még nem tudnánk: mind pervertált, magányos, kódorgó lelkek vagyunk. S teszi mindezt modorosan, humortalanul, kiszámíthatóan.
A színészként addigra már jócskán befutott Robert Redford 1980-ban rukkolt elő az Átlagemberekkel, amely első rendezésként négy Oscar-díjat kapott, pedig a legjobb filmért folyó összecsapásban olyan nehézsúlyú ellenfelekkel lépett ringbe, mint a Dühöngő bika vagy Az elefántember. Redford időközben afféle intézménnyé nőtte ki magát, az Átlagemberek pedig a kertváros-mozik visszatérően idézett alapműveként futott be karriert.
A neves brit színházrendező, Sam Mendes első nagyjátékfilmje, az Amerikai szépség 2000-ben az Akadémia legfontosabb díjait söpörte be – köztük a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek és a legjobb férfi főszereplőnek járó kitüntetést –, pedig olyan vetélytársai akadtak, mint a Halálsoron vagy a Hatodik érzék.
Sam Mendes előző filmje (A szabadság útjai) kapcsán többen azt rebesgették, hogy az angol direktor visszatérni látszik saját, mindössze néhány éve megalapozott gyökereihez, és egy nagyobbacska kitérő után újra azzal foglalkozik, aminek segítségével felragyogott a csillaga: a kis- vagy kertvárosi emberekkel. Egy évvel később, most úgy tűnik, a tendencia marad: Mendes letáborozott a saját terepén, s elkészítette élete „legkisebb” filmjét.
