A neveletlen hercegnőket lelövik, ugye? – Pablo Larraín: Spencer

A nép hercegnője, a királyi család fekete báránya – Diana Spencert precedens nélküli népszerűsége, mindenki által jól ismert botrányos házassága, jótékony jelleme, ikonikus öltözködése és tündérmeséből tragédiába torkolló sorsa forgatókönyvírók álmává tették őt, így egészen meglepő, hogy csak az utóbbi években kezdett el hirtelen mindenki az egykori walesi hercegné életének fiktív feldolgozásával foglalkozni. Pablo Larraín rendező nem azt kívánja visszamondani, amit a könyvekből, dokumentum- és tévéfilmekből, internetes bejegyzésekből és a kulturális emlékezetből már jól ismerünk: a Kristen Stewart nevével fémjelzett Spencer nem életrajz, hanem életérzés.

Könnyen csúszó nosztalgialecsó – Friends: The Reunion / Jóbarátok: Újra együtt

A rajongók közel két évtizede várják, hogy ismét újra egy helyen üljön a „nagy csapat”, és bár az elmúlt években fel-felröppentek erre vonatkozó próbálkozások, végül az HBO-nak (és fejenként vagy három millió dollárnak) sikerült meggyőznie a kilencvenes évek egyik legnagyobb hatású sorozatának főszereplőit, hogy ismét egy térben foglaljanak helyet, másfél óra erejéig.

Egy óriási, de piti balhé – James Lee Hernandez, Brian Lazarte: McMillions / McMilliók

Az úgynevezett true crime, tehát a megtörtént bűnesetet boncolgató tévéműfaj legtöbb esetben a dokumentumfilm és a krimi elhanyagolt mostohagyereke. Vagy a dokumentarista része unalmas (nincs elég mutogatnivaló archív felvétel, vagy a beszélő fejek unalmasak), vagy a bűnügyi része kopott meg és nem tudják úgy folyamatában megmutatni a rendőri munkát, hogy hosszú órákon lekösse a nézőt (mint pl. egy dramaturgiailag tökéletesen felépített fikciós zsarufilmben). Az HBO friss McMilliók című minisorozata ügyesen lövi be azt a sávot, ahol a sztori police proceduralként is izgalmas még, de dokumentumfilmként, magán túlmutatva is releváns.

És mégsem… – A rend(szer)vesztés narratívái

A kelet-európai rendszervált(oz)ások harmincadik évfordulóján tettük fel a kérdést: volt-e a politikai, társadalmi mellett filmes fordulat is? Az alábbi vázlatos áttekintés a magyar rendszerváltás körüli bő évtized filmjeiben keresi a filmtörténeti korszakváltás lehetséges jeleit.

A (deszkás) fiúk is sírnak – Jonah Hill: Mid90s

A 2000-es évektől eltérően, az utóbbi évek sikeres coming-of-age-filmjei (Sráckor, Lady Bird, Eighth Grade) elsősoban nem fősodorbeli alkotások, hanem inkább művészfilmes berkekből kerülnek ki.  Jonah Hill Mid90’s című rendezői debütje is ez utóbbi vonalat erősíti, címéhez híven valóban a kilencvenes évek analóg fotókon, VHS-kazettákon rögzített színeit teszi vissza a vászonra. Azonban jóval több egy öncélú nosztalgiafilmnél, hiszen van bőven mondanivalója maszkulinitásról, barátságról, és függetlenné válásról a korszak Los Angelesének hip-hopra bólogató gördeszkás szubkultúráján keresztül. A tavaly Torontóban bemutatott film az eddig színészként ismert Jonah Hill személyes hangvételű „így jöttem”-filmje.