Zombiapokalipszis Jarmusch-módra – Jim Jarmusch: The Dead Don’t Die
Parádés szereposztású, szórakoztató, de néhol elcsépelt és unalmas zombimozi az amerikai függetlenfilm ikonikus rendezőjétől.
Parádés szereposztású, szórakoztató, de néhol elcsépelt és unalmas zombimozi az amerikai függetlenfilm ikonikus rendezőjétől.
A Holtodiglan írójának feszültségkeltő ereje és a Hatalmas kis hazugságok rendezőjének atmoszférateremtő készsége egyesült az HBO égisze alatt. A nyolc epizódos Éles tárgyakban a gyilkosság csak katalizátorként szolgál, hogy látleletet kaphassunk a kívül-belül rothadó amerikai vidékről.
Az Az 2017-es filmfeldolgozása jóval többet merít Stephen King klasszikusából, mint a 90-es években készült tévés rokona. Ennek ellenére nem jut túl a regénybéli univerzum felszínének kapargatásánál. Igaz, ezt legalább korrekt módra, jó véresen teszi.
A párszáz lakosú kisvárosok a vidéki Amerika klausztrofób helyszínei. Sötét titkok, befásult rendőrök, kitörésről és újrakezdésről álmodozó lakók szolgáltatnak szökőévente elsőrangú földrajzi-lelki topográfiát egy-egy újabb pszichothrillerhez. Nyilván ebben a népszerű műfajtöredékben is – mint bármely másikban – azok az alkotók újítanak, akik a bejáratott toposzok vizuális vagy narratív takarékosságát emblematikus karakterek csendesen katasztrofális őrületével ötvözik, s a szűk mentális tér éjsötét tébolyából globálisan keserű pesszimizmust képesek közvetíteni. Tisztességes Stephen King-adaptátotoroknak és a Coen fivéreknek ez rendszerint sikerül.
Nicolas Cage a közelmúltban olyan mozikkal rombolta renoméját, mint A varázslótanonc, A szellemlovas 2. – A bosszú ereje vagy a 3D-s Féktelen harag. A Joe viszont nem csak az Oscar-díjas színész nagy visszatérése a drámai filmekhez, hanem egyúttal az utóbbi években főleg vígjátékokat rendezett David Gordon Green legérettebb mozija is.
Bevallom őszintén, hogy tíz-tizenöt nappal ezelőtt nem is hallottam Geoff Moore vagy David Posamentier nevét, de nem hiszem, hogy ezzel teljesen egyedül lennék. A semmiből feltűnt két újonc rendező – akik mindjárt a forgatókönyvet is jegyzik – ráadásul szinte mindent belesűrített első próbálkozásába, ami a kortárs indie-alkotóktól eddig elleshető. A keverék, ha nem is lett kifejezetten rossz, az eredetiségnek csak halvány nyomait hordozza. Ettől persze még lehetne kiváló film is a Működik a kémia, de a történet végén ismét csak az derül ki, hogy a jól összeválogatott klisék egymás után pakolása még nem helyettesíti a rutint.
Matt Damon megint jegyzett egy filmet forgatókönyvíróként, és hiába csinálta meg a nehezét, a végén olyannyira elszúrta, hogy hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy a Good Will Hunting is sokkal inkább Ben Affleck érdeme, mintsem az övé.
A 73 éves Francis Ford Coppola legújabb, Twixt című filmjét a horror zsánerében forgatta. Ne ijedjünk meg: ez csak amolyan öregkori nosztalgia részéről, hisz ebben a műfajban kezdte pályáját.
Az 1938-as Oscar duplán is megkoronázta Frank Capra és a Columbia együttműködését: négy éven belül a második, a stúdiónál készült Capra-film nyerte el a legjobb alkotásnak járó szobrocskát, a rendezőt magát pedig harmadszorra jutalmazta az Akadémia. Az Így élni jó hűen folytatja azon utat, amit a rendező (és állandó forgatókönyvírója, Robert Riskin) a két évvel korábbi Váratlan örökséggel elkezdett, és szervesen illeszkedik Capra a tradicionális amerikai értékrend és a kisvárosi polgári életforma dicsőítésére áldozott alkotásainak sorába.
A 90-es évek elején berobbant amerikai függetlenfilmes generáció a klasszikus elbeszélés tagadója volt. A függetlenek a konzervatív filmformából nemcsak a kauzális narratívát, de a filmszerű képet is tagadták. Quentin Tarantino és Kevin Smith korai mozijainak állóképeit feszes, abszurd és önreflexív párbeszédek tették „mozgalmassá”. Eme irányzatból – több szempontból is – kiemelkedett filozofikus dialógusaival, popos hangulatával és epizodikus elbeszélésével az austini Richard Linklater.