Spleen-montázs – Richard Linklater-portré 1.

A 90-es évek elején berobbant amerikai függetlenfilmes generáció a klasszikus elbeszélés tagadója volt. A függetlenek a konzervatív filmformából nemcsak a kauzális narratívát, de a filmszerű képet is tagadták. Quentin Tarantino és Kevin Smith korai mozijainak állóképeit feszes, abszurd és önreflexív párbeszédek tették „mozgalmassá”. Eme irányzatból – több szempontból is – kiemelkedett filozofikus dialógusaival, popos hangulatával és epizodikus elbeszélésével az austini Richard Linklater.

Ahány ház, annyi pázsit. Kié zöldebb? – Sam Mendes: Away We Go / Továbbállók

Sam Mendes előző filmje (A szabadság útjai) kapcsán többen azt rebesgették, hogy az angol direktor visszatérni látszik saját, mindössze néhány éve megalapozott gyökereihez, és egy nagyobbacska kitérő után újra azzal foglalkozik, aminek segítségével felragyogott a csillaga: a kis- vagy kertvárosi emberekkel. Egy évvel később, most úgy tűnik, a tendencia marad: Mendes letáborozott a saját terepén, s elkészítette élete „legkisebb” filmjét.

Spagetti-twister – Phil Lord, Chris Miller: Cloudy With A Chance Of Meatballs / Derült égből fasírt

A gazdasági világválság kellős közepén szívet melengető egy olyan hely, ahol hot-dog esik víz helyett, térdig gázolunk a fagyiban, és tényleg kolbászból van a kerítés. De még egy animációs filmben sem hullik az ölünkbe csak úgy a közepesen átsütött marhasteak: itt is látnunk kell, hogy a túlzásba vitt fogyasztás nem marad büntetlenül, előbb-utóbb beüt a krach: derült égből támad a fasírt, avagy a jólét visszavág.

Bruce vagyok és lódítani akarok – Bruce Campbell: My Name Is Bruce

Úgy látszik, divatja van a nem szabványos, önvallomásos, vadul önreflexív „autobiopic” színészfilmeknek. Van Damme őszinteséggel kacérkodó gyónása után most Bruce Campbell mesél saját magáról, saját maga által. De míg az előbbi egy tágabb, emberi kontextusból szemlélte, szemléltette saját magát, Bruce nem is nagyon akar kilépni a saját maga keretéből.

Homokvárat építeni… – Vadim Perelman: House of Sand and Fog / Ház a ködben

Az Oscarok alkalmával mindig akad egy pár olyan film, amely szerényen húzódik meg a nagy nyerteseket mögött, de amelyeket mindenképp érdemes megnézni. Hollywood mostanában nem egy „lázadó fiatalembernek” engedi meg, hogy megnyilvánuljon a nagy stúdiók pénzén (például Alejandro Gonzáles Iñárritu, akinek a 21 gramm című filmjéhez gyakran hasonlítják a Ház a ködbent).

A hervadó virágok merész ötlete – Nigel Cole: Calendar Girls / Felül semmi

A yorkshire-i Rylston és Vidéke Nőegylet tagjai számára a csütörtöki nap az együttlétet jelenti, meghitt közös énekeket és építő jellegű előadásokat. Az utóbbi időben például a brokkoli termesztéséről esett szó, emellett az érdeklődők diafilmen követhették végig egy idős házaspár nyaralásának főbb momentumait, kezdve a két repülőjegy közeli fényképével. Annié (Julie Walters – Billy Elliot) is részt vesz ezeken az összejöveteleken, és barátnőjével, Chrissel (Helen Mirren – A Szakács, a Tolvaj, a Feleség és a Szeretője; Gosford Park) hol végigaludva, hol végignevetve ülik végig az érdekfeszítőnek nem mondható estéket.

Pralinéterápia – Lasse Hallström: Chocolat / Csokoládé

Lasse Hallström Csokoládé című alkotása egy burgundiai kisvárosban játszódik, ahol az élni tudó asszony, és az élni nem merő polgárság vívja meg mindennapos küzdelmeit, s mert a főhősnő a maga oldalán tudja a csokoládét, nyer. Győzelmét csupán a böjtidőszak késlelteti, ezalatt ugyanis a polgárok jelentős része önmegtartóztató életet él.