Apokalipszis mindörökké – Spike Lee: Da 5 Bloods / Az 5 bajtárs

Spike Lee karrierje kezdete óta szinte ugyanazt csinálja, de mégsem ismételi önmagát: mindig talál új formát vagy műfajt, amin keresztül változatos perspektívából beszélhet-szónokolhat a számára fontos társadalmi-politikai témákról. Ez a fajta kreatív, műfajok közt csapongó alkotói látásmód eredményezett már kevésbé sikerült filmeket is, de az utóbbi években Lee formában van, hisz a Csuklyások – BlacKkKlansman sikere után egy újabb releváns alkotással sikerült jelentkeznie, ezúttal a kalandfilmek és a (vietnámi) háborús filmek műfajára reflektálva. Persze Lee a „kincskeresős” filmek (A Sierra Madre kincse) és a klasszikus „vietnámos” filmek (Apokalipszis most) mellett elsősorban mégiscsak önmagából építkezik.

Az intimitás határai – Thomas Vinterberg: Kollektivet / The Commune / A kommuna

„Egy nagy házban elveszítjük egymást” – hangzik Erik, a középkorú egyetemi tanár szájából a jóslatszerű kijelentés, ami egyértelmű irányba fordítja a cselekményt. Thomas Vinterberg új filmje azonban mégsem elsősorban az eltávolodásról szól, hanem azt feszegeti, hogy hol húzódnak és milyen erősek az intimitás határai.

Közhelydrámák gyöngye – Gabriele Salvatores: Educazione siberiana / Szibériai nevelés

Van egy vidék, nem túl messze innen, a volt Szovjetunió nyugati határaihoz közel, ahová a bolsevik rendszer családos szibériai bűnözöket telepített, Isten tudja mi okból: Transznisztria. A civil törvényeket úri kedvtelésnek tekintő morcos, tetovált, mélyen vallásos férfiak hagyománytisztelő közössége az egyenruhás rendfenntartókat irtani való patkányoknak tekinti, és valamiféle ősi bűnkódex értelmében rabol, öl, él vígan, míg az ártatlan teremtményeket védelmezi. Pénzt a házban nem tart, fegyvereit szent áhítattal tisztogatja és néhanapján fehér galambokat röptet.

Nem lánynak való vidék – Debra Granik: Winter’s Bone – A hallgatás törvénye

Amerika zegzugos peremvidékeiről mostanában főként a kortárs westernfilm szokott kíméletlen diagnózissal szolgálni. Debra Granik érdes traumafilmje, a Winter’s Bone - A hallgatás törvénye annyiban tartozik más lapra, hogy nem érzékbizsergető metaforacsokorban és nyílegyenes dramaturgiával tálalja magát: koraérett hősnőnk elkeseredett detektívesdije csupán rafinált ürügy arra, hogy a komor hangú rendezőnő sokkoló röntgenleletet adjon egy primitív normákra felhúzott kisközösségről.

Akarva-akaratlanul: ember – Ruben Östlund: Akaratlanul / De ofrivilliga

Néha a nyers valóságot is kénytelenek vagyunk játékfilmnek nevezni, mert minden jel arra utal, hogy megrendezett szituációkkal van dolgunk. Vannak tehát színészek, banálisan egyszerű szituációk, speciálisan a film számára kidolgozott operatőri ínyencségek, és egy erős forgatókönyv, amit mi magunk írtunk, és amely a film lejártával, a felügyeletünk alatt önmagától folytatódik…