Balett-táncos a sötétben – Icíar Bollaín: Yuli / Út a királyi operába

Carlos Acosta, kubai származású balett-táncos még csak a negyvenhatodikat töltötte be idén, életéről viszont máris film készült. Adódik tehát a kérdés, vajon érdemes-e mozgóképes emléket állítani egy olyan művésznek, aki egyelőre alig jutott túl élete derekán. A kérdés végén lévő kérdőjel pedig egyre növekszik, ahogy az Út a királyi operába című filmet nézzük…

Ladák, jegyrendszer és fizetős wi-fi – Breier Ádám: Havanna, csak oda

„Az én Magyarországom az más…” – summázza lemondóan a játékidő közel felénél Suskó Irén történészprofesszor hangja, miközben azt látjuk, hogy tejfehér lábszárain éppen átgázol egy pocsolyán a mutatványra türelmesen várakozó 1951-es viharkék Chevrolet Bel Air Deluxe taxi orra előtt, Havannában. Irén néni e szavakkal sem nem kormányellenes nézeteinek ad hangot, sem nem anarcho-libertarián-buddhista, pusztán csak kubai állampolgár, és az utóbbi ötven évben alig párszor látogatta meg szülőföldjét.

A legszomorúbb barakk – Laurent Cantet: Retour à Ithaque / Havannai éjszaka

Egymást rég nem látott fiatalkori jóbarátok gyűlnek össze egy estére, hogy kellemes italozás és zenehallgatás mellett idézzék fel a régi szép időket. A vidám hangulatú összejövetel nosztalgiázásába azonban beszivárognak a múlt sérelmei és csalódásai, a megfeneklett gyermekkori álmok és a jelen problémái is. Ha nem a kortárs Kubában járnánk, ez a szüzsé akár Nyikita Mihalkov Etűdök gépzongorára c. alkotásáé is lehetne. Laurent Cantet azonban legújabb filmjével, a Havannai éjszakával újraértelmezte a cselekmény-képletet és a XIX. századi Oroszország felesleges emberei helyett a modern kor megkeseredett személyiségeit vitte vászonra.

Havanna többet érdemelne – Benicio Del Toro, Gaspar Noé et alii: 7 días en La Habana / Havanna, szeretlek

Jelenleg a városfilmek fékezett habzású utóéletének lehetünk szemtanúi olyan turisztikai reklámszkeccsek képében, mint a Párizst, vagy New Yorkot elcsöppenésig szerető félsikerek. Ezek a filmek csupán töredezett formájukban és témájukban hasonlíthatók össze Ruttmann alapművével (vagy esetleg az Ember felvevőgéppel és a Nizzáról jut eszembe egyes aspektusaival). Ezek a filmek – miként a Havanna, szeretlek – nem hiteles kordokumentumok, csak annak szeretnének látszani. Továbbá a Ruttmann által csúcsrajáratott objektivitás sem jellemzi őket, mely a mai napig sokkal jobban működő eszköz lenne egy-egy városimázs megalkotására, mint a turizmust és képeslapiságot felpiszkáló gyermeteg fikciók.

Kötelező olvasmány – pólóra nyomva – Steven Soderbergh: Che – Part One / Che – Az argentin

„Én most kicsit elmegyek, maguk csak folytassák az ellenállást, míg visszajövök” – mondja a nagyképű, de gyáva helyőrségi parancsnok a beosztottjainak, Castro és Che seregeinek előrenyomulása láttán. Valami hasonlót mondhatott Soderbergh is a stábjának forgatás közben. És úgy tűnik, ezt ő sem gondolta komolyan: valahol a vágószobában kapcsolódhatott be újra a munkálatokba.

Az új évezred módija – Lee Tamahori: Die Another Day / Halj meg máskor

A jubileumi Bond kapcsán1 nem is az az égető kérdés, milyen lett az aktuális epizód, hanem hogy miként volt képes túlélni közel negyven évet az immár polcnyi méretűvé dagadt – ha a videokazetták szélességét vesszük – sorozat. Mert hiszen a siker tagadhatatlan. Az évek során státusszá nőtte ki magát a Bond-lány szerepkör, megtiszteltetést jelentett felénekelni a főcímdalt, és a gonoszt sem játszhatta akárki, miközben Q agyament trükkjeit a hidegháború idején a szovjetek állítólag megpróbálták lekoppintani.