Carlos Acosta, kubai származású balett-táncos még csak a negyvenhatodikat töltötte be idén, életéről viszont máris film készült. Adódik tehát a kérdés, vajon érdemes-e mozgóképes emléket állítani egy olyan művésznek, aki egyelőre alig jutott túl élete derekán. A kérdés végén lévő kérdőjel pedig egyre növekszik, ahogy az Út a királyi operába című filmet nézzük…
„Az én Magyarországom az más…” – summázza lemondóan a játékidő közel felénél Suskó Irén történészprofesszor hangja, miközben azt látjuk, hogy tejfehér lábszárain éppen átgázol egy pocsolyán a mutatványra türelmesen várakozó 1951-es viharkék Chevrolet Bel Air Deluxe taxi orra előtt, Havannában. Irén néni e szavakkal sem nem kormányellenes nézeteinek ad hangot, sem nem anarcho-libertarián-buddhista, pusztán csak kubai állampolgár, és az utóbbi ötven évben alig párszor látogatta meg szülőföldjét.
Egymást rég nem látott fiatalkori jóbarátok gyűlnek össze egy estére, hogy kellemes italozás és zenehallgatás mellett idézzék fel a régi szép időket. A vidám hangulatú összejövetel nosztalgiázásába azonban beszivárognak a múlt sérelmei és csalódásai, a megfeneklett gyermekkori álmok és a jelen problémái is. Ha nem a kortárs Kubában járnánk, ez a szüzsé akár Nyikita Mihalkov Etűdök gépzongorára c. alkotásáé is lehetne. Laurent Cantet azonban legújabb filmjével, a Havannai éjszakával újraértelmezte a cselekmény-képletet és a XIX. századi Oroszország felesleges emberei helyett a modern kor megkeseredett személyiségeit vitte vászonra.
Jelenleg a városfilmek fékezett habzású utóéletének lehetünk szemtanúi olyan turisztikai reklámszkeccsek képében, mint a Párizst, vagy New Yorkot elcsöppenésig szerető félsikerek. Ezek a filmek csupán töredezett formájukban és témájukban hasonlíthatók össze Ruttmann alapművével (vagy esetleg az Ember felvevőgéppel és a Nizzáról jut eszembe egyes aspektusaival). Ezek a filmek – miként a Havanna, szeretlek – nem hiteles kordokumentumok, csak annak szeretnének látszani. Továbbá a Ruttmann által csúcsrajáratott objektivitás sem jellemzi őket, mely a mai napig sokkal jobban működő eszköz lenne egy-egy városimázs megalkotására, mint a turizmust és képeslapiságot felpiszkáló gyermeteg fikciók.
„Én most kicsit elmegyek, maguk csak folytassák az ellenállást, míg visszajövök” – mondja a nagyképű, de gyáva helyőrségi parancsnok a beosztottjainak, Castro és Che seregeinek előrenyomulása láttán. Valami hasonlót mondhatott Soderbergh is a stábjának forgatás közben. És úgy tűnik, ezt ő sem gondolta komolyan: valahol a vágószobában kapcsolódhatott be újra a munkálatokba.
A jubileumi Bond kapcsán1 nem is az az égető kérdés, milyen lett az aktuális epizód, hanem hogy miként volt képes túlélni közel negyven évet az immár polcnyi méretűvé dagadt – ha a videokazetták szélességét vesszük – sorozat. Mert hiszen a siker tagadhatatlan. Az évek során státusszá nőtte ki magát a Bond-lány szerepkör, megtiszteltetést jelentett felénekelni a főcímdalt, és a gonoszt sem játszhatta akárki, miközben Q agyament trükkjeit a hidegháború idején a szovjetek állítólag megpróbálták lekoppintani.
