A semmi utolsó megkísértése – Martin Scorsese: Silence / Némaság

Hihetünk-e még abban, hogy Bergman, Tarkovszkij és még egy sor klasszikus után lehet újat mondani Isten csendjéről, kínzó némaságáról – más nézőpontból nézve az ember metafizikai magányáról? Előrebocsátom, hogy Scorsesének sem sikerült ez legújabb filmjében. Mégis, amiért a Némaságot érdemes megnézni (sőt talán újranézni), az főleg stílusában, elegánsan újracsomagolt, visszafogott üzenetében rejlik.

Másfél óra elrabolva – Olivier Megaton: Taken 3 / Elrabolva 3.

Valószínűleg minden mozinéző tudja már, hogy nem kell sokra számítani egy (nem sorozatnak tervezett) film harmadik részétől: az első részben működő receptet részről részre kicsit feltuningolva megismételjük a második és harmadik részekben, fokozatosan elhasználva, hitetlenenítve az első rész eredeti ötletét. Ezen logika alapján nem lehetett sokat várni az Elrabolva 3-tól, de Megatonnak valahogy még az alig-elvárást is sikerül teljesen alulmúlnia.

Hét szereplő szerzőt keres – Paul Haggis: Third Person

Egy író egy eseményből elvileg millió történetet faraghat, ám ha az illető esemény rá nézvést sorsdöntő pillanat volt, megregényesítése során minduntalan kudarcot vall. A feladat súlya alatt összeroppan a mondat, vég nélkül bújócskáznak a betűk, s a szövegszerkesztő felület csak és kizárólag közhelyes fordulatokban kíván tobzódni, konokul. Tegyük fel, hogy valamikor, nem olyan régen egyetlen félpercig figyelmetlen volt, amivel családjában mély tragédiát okozott. Ezt próbálja kiírni magából, de bármivel kísérletezik, abból nem lesz irodalom. Csupán egy filléres lányregény harsány, gyenge utánzata.

Nem a vesztébe rohan – Seth MacFarlane: A Million Ways to Die in the West / Hogyan rohanj a veszTEDbe

Seth MacFarlane csillaga láthatólag egyre ível felfelé: nem elég, hogy az általa kitalált (s nagyrészt általa leszinkronizált) Family Guy rajzfilmsorozat töretlen sikerrel fut a tévében (és két spinoff-sorozatot is szült: American Dad és a Cleveland Show), majd óriási meglepetés-sikerrel indította filmrendezői karrierjét a Ted című komédiával, amelyben egy életre kelt, mocskosszájú (meglepetés: MacFarlane által szinkronizált) plüssmackó szívott, ivott és dugott végig másfél órát, de már az Oscar-díj ceremóniát is levezette tavaly. A cévéjéhez pedig felvésheti a második általa rendezett filmet is, amelyben ezúttal a forgatókönyvírói és főszereplői feladatokat is ellátta.

Endlösung álomgyári szemmel – Steven Spielberg: Schindler's List / Schindler listája, 1993

A zsidók második világháborús genocídiuma hosszú évtizedekig nem volt része az amerikai filmes közbeszédnek, még a nagyívű háborús eposzok (A halál ötven órája, A híd túl messze van) is alig-alig érintették. Marvin J. Chomsky négyrészes tévéfilmje, a Holocaust (1978) megváltoztatta ezt a gondolkodást, az igazi áttörést mégis Steven Spielberg hozta meg, akit akkoriban szinte senki nem tartott alkalmasnak, hogy filmre vigyen egy ilyen komoly történetet.

A titánok a fejükre estek – Jonathan Liebesman: Wrath of The Titans / A titánok haragja

A titánok harca két évvel ezelőtt finoman szólva sem rengette meg a világot: a kritikusok a földbe döngölték, a nézők fanyalogtak, és azt hiszem, mindenki hamar elfelejtette volna Louis Leterrier kalandfilmjét. Csakhogy nemzetközi szinten közel félmilliárd dollárt termelt, aminél nyomósabb indok aligha kell egy stúdiónak a sequel elkészítéséhez. Így aztán Perszeusz kalandjai folytatódnak, új rendezővel, régi hibákkal.