Amikor a TIFF-en járt, Alain Delon Bessont és Polanskit emlegette, mint élő, jó rendezőket. Nos, meg kellene néznie Besson új filmjét.
A rebootok öncélúságát az alkotók gyakran igyekeznek azzal kompenzálni, hogy megpróbálnak valamit javítani, vagy legalább újat mutatni a franchise első installációjához képest. És A szállító-filmeknél jobbat csinálni és többet mondani nem lehetetlen küldetés.
Úgy ollózni össze a kortársak újrahasznosított ötleteit, hogy abból valami egészen meglepő, egyszerre tartalmas és csacska, húzós, de felszínes, jókora nagy áltudományos kacsintás és szemtelen félfilozofikus vigyor kerekedjen, miközben a rá jellemző toposzt új elemmel egészíti ki, nos arra csakis egy élő klasszikus képes. Luc Besson a gyengébbik nemhez szóló, évekkel ezelőtt megszakadt ódája egy újabb strófával, a tökös hölgykoszorú csoportképe egy friss alakkal lett ezennel gazdagabb.
Már elfásulva legyintünk arra, hogy a kreatív válságban levő amerikai filmgyártás gátlástalanul hasznosítja újra a potens eurázsiai műfajfilmeket. A Veszélyzóna esetében még szomorúbb látni azt, hogy az innovatív látványú akciófilmek királya, Luc Besson (Nikita; Leon, a profi) a saját fejéről tolja le a koronát. A B13 – A bűnös negyedet (Banlieue 13) tálaltatja újra a sok tehetséggel nem kecsegtető, vágójából rendezővé avanzsált Camille Delamarre-ral. Érződik az igyekezet, hogy a remake-et kissé fel akarták turbózni, de a jóindulatú próbálkozások a visszájára sültek el. A Veszélyzóna magát írja le: el kell kerülni!
Al Pacino (Született gengszterek) után a nagy pályatárs, Robert De Niro is elkészítette a maga nosztalgikus maffiózó-komédiáját. Luc Besson új filmje olyan, akár egy gyorsfagyasztott pizza: nem csúcsminőség, de ha éppen nincs más, megteszi.
A Baraka típusú montázsfilmek elődjeit a 20-as és a 30-as évek avantgarde montázsfilmjeiben kereshetjük. Ám, míg azok a megszületett új társadalmi rend, a város magasztalását és szimfóniáját vitték vászonra, az új évezred végén már ennek ellenkezője lett ezen zsáner tématikája.
A bérgyilkosfilm narratív struktúrája jórészt ma is a film noirban (This Gun for Hire, Blast of Silence) és az európai modernizmusban (A szamuráj) megszilárdult konvenció szerint alakul. Középpontjában rendre identitásválságból, szorongásból, párialétből összegyúrt határhelyzetélmény áll, melyből a hős vagy élve, vagy holtan, de kivonódik a zárlatra. A Besson-iskola legfrissebb terméke, a Colombiana szorosan követi ugyan a bevált receptet, de ahelyett, hogy kreatívan sáfárkodna annak elemeivel, lezülleszti azokat egy primitív, görcsösen könnyet facsarni akaró akciódarálás szintjére.
„Ez nem humor, hanem alpári majomkodás!” – fakad ki egy mókázó múmia láttán az Adéle és a múmiák rejtélye címszereplője. A film sokadik fárasztó poénját elszenvedve a néző joggal érezheti úgy, hogy e mondatot Luc Besson öniróniának szánta.
A közönség reakcióira mindig nagyon kíváncsi vagyok, a síri csend pedig két dologra utalhat: lélegzetállító drámát látunk, amely alatt senki pisszenni se mer, vagy egyetlen szál magamban ülök a teremben. Milyen az, amikor Luc Besson animációt készít, és adaptálja a saját maga írt Arthur-meséit? Most éppen meg lehet nézni, hogy milyen, és a véleményeket éjjel-nappal várni fogom.
Az akciófilmek a hollywoodi szórakoztatóipar legkelendőbb termékei közt vannak. Egyesek azért zabálják, mert nem jelent különösebb erőfeszítést az emésztésüknek, mások azért, mert a való világban jól hasznosítható „tanulságokkal” szolgálnak, megint mások meg egyszerűen csak az adrenalinlöket miatt. „Elit” filmes körökben viszont utálni szokás ezt a műfajt...
