Bikaugratás – Jean-Marc Vallée: Dallas Buyers Club / Mielőtt meghaltam

Valahol egyszer azt találtam írni, hogy Matthew McConaughey egy mellékszerepben élete legnagyobb alakítását nyújtotta. Akkor nem sokban tévedtem, pusztán csak elsiettem az értékítéletet, hisz minden szerepében, mit azóta vállalt, mind jobb és még jobb, és úgy tűnt, hogy tehetségéhez mérten már fokozhatatlan játékot nyújtott, mígnem ledobott vagy 15 kilót és bebújt Ron Woodroof csontvázszerű alakjába. Immár nem osztogatom oly könnyelműen a jelzőket, de hadd jósoljak kvázi egy ennyit: amikor ezt is felülmúlja (és bizonyára megpróbálja majd), a szinte a semmiből, azaz a kezdeti romantikus vígjátékok playboy-i karakteréből érkező McConaughey a hollywoodi drámaszínpadot alapjaiban rengeti majd meg.

Az önmagát círogató Don Juan balladája – Joseph Gordon-Levitt: Don Jon

Tisztázzunk valamit. Egy film soha nem tükrözi a valóságot. Minden film tartalmilag részigazság, és bár nagyon kísért, hogy végre kijelentsem a Don Jon alapján: íme, ezek vagyunk, ezt a kort éljük, bizony ide fajultunk – enyhén sarkítás lenne, és igen, minden olyan esetben, amikor egy film alapján ítéljük el/meg a mindenséget, elragadtatjuk magunkat. Sokkal lényegesebb most számomra az, hogy mennyire aktuálisnak, hitelesnek, modernnek tűnt a film tartalmilag, annak ellenére, hogy nem sok jóval kecsegtetett.

A hős, a lányok és a nők – James Bond és a szebbik nem

James Bond, aki 1962-ben debütált mozialakként és idén betöltötte az ötvenet, egy munkamániás kém, aki halovány személyes indíttatásait (koktél, női szépség) is kizárólag munkavégzés közben engedheti érvényesülni. Ha lazít, parancsra és kényszerből lazít, ha vicces, az épp aktuális akció gördülékenységén dolgozik. Köti őt a munkahelyi hierarchia és a titoktartás, amely vonatkozások a főnökében, a betűjelölte M-ben testesülnek meg a képernyőn, de amelyeket Bond oly tökéletesen internalizált, hogy nélkülük szétesne, akár egy lépcsőn lerúgott cserépedény.

„A nevem Bond. James Bond.” – Ötvenéves a 007-es ügynök 1.

Kezdjük az elején. Miről is van szó? A statisztikákat fellapozva kiderül, hogy a az idén 50 éves James Bond-sorozat a világ második, leghosszabb ideig folyamatosan futó filmes szériája. A szaknyelv a „franchise” kifejezést használja, a „széria”, „sorozat” szavak ugyanis nem fedik a „szakvalóságot”. Magyarul egy ideje a „joglás” vagy „névjoglás” szóval kísérleteznek az illetékes berkekben, de hát hogy néz ki egy szövegben, hogy: filmes névjoglás – a kutya sem értené.

A legalsó nadrág – Mike Mitchell: Deuce Bigalow: Male Gigolo / Tök alsó

Eszükbejut néha Charlie Chaplin? A csavargó, aki az Aranyásókban a cipőfűzőjét eszi meg spagetti helyett? Vagy A diktátor zsidó borbélya, aki egész véletlenül Hitler hasonmása, és Brahms-ritmusokra borotváltja vendégeit? Vagy Stanley Laurel, azaz Stan, a híres páros egyik fele? Aki folyton szomorú, filmjeiben végig csetlik-botlik, de valahogy mégis mindig a kövér Pan viszi el a balhét?