Hány kiló egy űrruha a Földön? – Kocsis Ágnes: Éden

Kevés rendező képes megőrizni a stiláris és tematikai egységét több filmen keresztül úgy, hogy közben ne váljon önismétlővé. Kocsis Ágnes határozottan ezen kevesek közé tartozik, hisz mindegyik filmje gyakorlatilag ugyanazt a témát járja körbe nagyon hasonló filmnyelvi eszközökkel, mégis megőrzik érvényességüket. Ez javarészt az Édenre is igaz, bizonyos elemeiben azonban eltér az eddigi filmektől (Friss levegő, Pál Adrienn), ami nem mindig válik a nézői élmény és a film előnyére.

Stockholm-szindróma az űrben – Morten Tyldum: Passengers / Utazók

Élünk, ennél fontosabb dolgunk nincs. Nem mindegy hogyan, nem mindegy mikor, és nyilván az sem mindegy, hol és kivel. Néha a véletlen belerondít, néha rosszul döntünk, aztán meg van, hogy helyettünk döntenek, de élni akkor is szükségszerű. Az Utazók egyik, de nem egyetlen valamirevaló tanulsága ez. A másik pedig, hogy a szerelem, ó, a szerelem. A harmadik... nos… izé… harmadik nincs.

Marilyn és „Marilyn” – Simon Curtis: My Week with Marilyn / Egy hét Marilynnel

Úgy tűnik, Hollywood az életrajzi filmek szezonját éli. Még jóformán el sem csitultak A király beszéde többszörös Oscar-díjának hullámai, megérkezett A Vaslady (igaz, brit felségvizekről) és a J. Edgar. Most pedig itt van Marilyn Monroe, amire csak annyit mondhatunk: ideje volt, hogy értékelhető film szülessék minden idők egyik legnagyobb popkulturális ikonjáról.

Marker-média – Chris Marker-portré 2.

Chris Marker fotográfus, esszéista munkássága az emlékezések és az asszociációk narratívája köré szerveződött. Filmjeiben, akárcsak utazásaiban is a határmezsgyén mozgott: a szélsőségek és a világban rejlő kapcsolatok érdekelték. Számára a film maga volt a politika. A ’68-as események után azonban már nem volt politika és nem volt film sem.

A képírástudó magánya – Rendezőportrék: Gaál István

„Minden filmem úgy készítem, ahogy a sienai kismesterek a képeiket festették, akik művészek voltak, ugyanakkor kézművesek is a szó nemes értelmében. Maguk keresték a földpátot, vagyis a színeket, maguk vágták a táblát, amelyre elképzelésüket festették, maguk fűrészelték a kereteket is. Ugyanígy írom a forgatókönyvet, rendezek, majd vágó nélkül, saját kezűleg állítom össze a filmemet, vagyis három ízben szűröm át az elképzelést magamon. Olykor magam is fényképezem őket. Ugyanakkor nem tartom magam se forgatókönyvírónak, se rendezőnek, se vágónak, se operatőrnek. Egyszerűen képírónak tartom magam, vagy ha úgy tetszik, képírástudónak.”