Bille August, Oscar-díjas (Hódító Pelle, 1987) rendező idei filmje, a Csendes szív egy családi dráma keretein belül végez mélymerülést az eutanázia kérdéskörébe, de korántsem válik morális, vagy filozofikus példabeszéddé: a szereplők közötti érzelmi dinamika megmutatása a célja.
Hat éve jelentkezett utoljára nagyjátékfilmmel Wong Kar-wai (A távolság íze ráadásul angol nyelven készült, hollywoodi szereposztással), és tizenkilenc esztendeje készítette életműve egyetlen harcművészetinek nevezhető opuszát, Az idő homokját. A hosszabb „pihenő” után úgy tűnt, visszatér ehhez a műfajhoz – akik azonban ezt várták, csalódhattak: A nagymester nem harcművészeti film, még ha elsőre annak is látszik.
A depresszió makacs és valójában kezelhetetlen dolog. Nemcsak a szenvedő alany életét keseríti meg, hanem igazából mindenkiét, aki kapcsolatban áll vele – ezért az ember a legrosszabb ellenségének sem kívánja, hogy ilyen állapotba kerüljön. Ám mégis van valaki, akinek soha nem szabadna kigyógyulnia belőle. Ez pedig Lars von Trier.
Julian Jarrold rutinos kézzel sűrítette bő két órába a gondosan adagolt történetet. Fényesre pucolt és melankóliával belakkozott az összes képkocka, ám a filmet a kínos igyekezet dacára leheletnyi por lepi be, amitől leginkább egy jó nagyot tüsszenteni lenne kedvünk. Csakhogy egy igazi gentleman uralkodik magán.
Nem láthattam még kérdéses mozidarabunk buszmegállókat beborító és sötét éjszakákat bevilágító plakátját, de már elképzeltem, hogyan is festene. A háttérben kötelező New York-montázs: sűrű, őszi ködbe vesző felhőkarcoló-csúcsok, s fázósan összebújó párok a Central Park levelüket hullajtó fái között. A képzelt kép előterét két emberalak uralja: atlétatermetű, idősebb férfihez törékeny fiatal nő bújik. A férfin feltűrt gallérú, elegáns télikabát, partnerén bohém, bölcsész-kosztüm. Egymásra szegeződő tekintetük szinte összetapasztja őket. Alattuk finoman cizellált betűkkel kiírva a cím: Ősz New Yorkban - Joan Chen filmje.
Ne maradj le a többi hasonló szövegünkről, kövesd Facebook-oldalunkat!
