Apokalipszis kamasz lovasokkal – Bryan Singer: X-Men: Apocalypse / Apokalipszis

Amikor a 2000-es, első X-men film a képregény szövetei közül kiemelte a másság és az elfogadás szálát, tudatos tematikai pályára állította a későbbi folytatásokat is. Az olyan nagy sztorik feldolgozása során viszont, mint A főnix halála, Az eljövendő múlt napjai vagy most az Apokalipszis is, az alkotók rendre ugyanabba a hibába esnek, pedig csak hagyni kéne tisztességesen kibontakozni a drámai szálakat, és nem alárendelni őket a B-kategóriás forgatókönyveknek és fináléknak.

Az alma fája – Danny Boyle: Steve Jobs

Aaron Sorkin forgatókönyvíró, Danny Boyle rendező és Michael Fassbender triója felülírja az unalmassá vált hollywoodi életrajzi filmek formáját az Apple-alapítóról szóló mozijukban: nem egy Wikipedia-szócikket vázolnak fel, vagy pátosszal kenik agyon szereplőjüket – ahogy tette a 2013-as Jobs, hanem olyan elbeszélői struktúrát használnak, amely inkább a színházhoz áll közel: három „felvonásban”, avagy kinyújtott óriásjelenetben dramatizálják az ikonikus figura ellentmondásos személyiségét. Habár a kétórás filmet nemes egyszerűséggel Steve Jobsnak keresztelték, nézése közben többet tudhatunk meg az emberi természetről, mint Steve Jobsról vagy a tech businessről.

A maszk mögött a zenész – Leonard Abrahamson: Frank

Igen, ez az a film, amelyben Michael Fassbender végig egy óriási papírfejben játszik, és olyan aranyosan furának tűnik, hogy a filmnek csakis a Sundance fesztiválon lehetett a premierje. A Frank a beígérttel szemben persze csak enyhén bizarr, viszont nagyon vicces: egyértelműen a nyár slágervígjátéka.