Los Angeles-i fanfiction – Ian Brennan, Ryan Murphy: Hollywood

Az amerikai film történetének mozgóképes újraírására számos kísérlet született, legutóbb Tarantino előzte meg nemcsak Sharon Tate, hanem egy egész filmtörténeti korszak halálát. Hasonlóképpen, de talán még merészebben írja újra a történelmet Ryan Murphy és Ian Brennan hétrészes minisorozata, melyen az ’50-es évek stúdiókorszakának tényei mosódnak össze a fikcióval, a mérleg pedig talán túlságosan is az utóbbi felé hajlik.

Két test, egy lélek – Derek Cianfrance: I Know This Much Is True / Ez minden, amit tudok

Derek Cianfrance minisorozata olyan, mintha a True Detective legendás első évada után maradt tátongó űrt akarná betölteni az HBO repertoárjában, lecsúszott Matthew McCounaughey és misztikus gyilkossági ügyek helyett lecsúszott Mark Ruffalóval és a kőkemény valósággal a főszerepben. Félreértés ne essék, az Ez minden, amit tudok voodoo-babák és csontszobrok nélkül is legalább annyira nyomasztó, mégis, két napos végigbindzselés után állíthatom, hogy rég érte meg ennyire hat epizódnyi vezeklés egy laptopképernyőn keresztül.

Egy óriási, de piti balhé – James Lee Hernandez, Brian Lazarte: McMillions / McMilliók

Az úgynevezett true crime, tehát a megtörtént bűnesetet boncolgató tévéműfaj legtöbb esetben a dokumentumfilm és a krimi elhanyagolt mostohagyereke. Vagy a dokumentarista része unalmas (nincs elég mutogatnivaló archív felvétel, vagy a beszélő fejek unalmasak), vagy a bűnügyi része kopott meg és nem tudják úgy folyamatában megmutatni a rendőri munkát, hogy hosszú órákon lekösse a nézőt (mint pl. egy dramaturgiailag tökéletesen felépített fikciós zsarufilmben). Az HBO friss McMilliók című minisorozata ügyesen lövi be azt a sávot, ahol a sztori police proceduralként is izgalmas még, de dokumentumfilmként, magán túlmutatva is releváns.

Kockázatok és mellékhatások – Cary Fukunaga, Patrick Somerville: Maniac

Cary Fukunaga és Patrick Somerville jó ismerősei lehetnek a sorozat-bindzselőknek, hiszen a True Detective és A hátrahagyottak is elég markáns nyomokat hagyott a maguk műfaján belül. A két író-producer közös produkcióját ezúttal a Netflix vette a szárnyai alá és a tízrészes alkotás szerencsére a céget mostanában jellemző hit or miss politika jobbik oldalán landolt. A Maniac néha egy átlag feletti sci-fi-történet, máskor meg inkább olyan, mint amikor mindenféle hülyeséget összeálmodunk egy kiadós családi ebéd utáni szundi alatt, de mindenképp megéri leülni elé.

Álomjáték – Ingmar Bergman: Fanny és Alexander, 1982

Ingmar Bergmanra igazán nem lehet azt mondani, hogy nem volt elkényeztetve Oscar-szobrokkal. Háromszor hozta el Svédországnak az akadémiai díjat, először a Szűzforrásért (Jungfrukällan, 1960), másodszor a Tükör által homályosanért (Såsom i en spegel, 1961), harmadszor pedig a Fanny és Alexanderért. Emellett kilenc jelölést is begyűjtött és bár utolsónak kikiáltott mozifilmjéért a legjobb rendezői díjra is nominálták, „csak” a szokásos idegennyelvű honort zsebelhette be.