Hollywoodból Marienbad? – Pápai Zsolt: Hollywoodi Reneszánsz. Formatörténet és európai hatáskapcsolatok a hatvanas–hetvenes években

Az 1960-as évek végétől az 1970-es évek derekáig a hollywoodi filmre újítóan hatottak az európai (modern) művészfilmek. A Hollywoodi Reneszánszként hivatkozott időszak alkotásait szinte kizárólag a műfaji revizionizmus elmélete felől szokták elemezni a teoretikusok, de Pápai Zsolt (amellett, hogy összegezi és továbbgondolja az eddigi szempontokat) számos új perspektívát kínál a korabeli alkotások utólagos recepciójához.

Naptártól független állandó fagy – Kovács András: Hideg napok (1966)

A könyörtelenül múló idő, a történelmi véletlen és a sorsszerűség együtt annak érdekében léptek fel most, hogy Kovács András sajnálatos elmúlása kapcsán újból aktuális legyen beszélni a Hideg napokról. A film, és nyilván az alapját képező Cseres Tibor-regény is a magyar modernista hullám két kiemelkedő alkotása, ám az egyéni és kollektív háborús felelősség politikai mondanivalója mellett olyan formanyelvi újítást is jelentenek, amely túlterjed a keretek közé szorítható élménynél.

Az „igazság” hitelesítője – Abbas Kiarostami-portré

Sok közhelyet leírtak a július 4-én elhunyt iráni rendezőzseniről, Abbas Kiarostamiról. A régóta terjedő Godard-, Kuroszava-idézettől a ’90-es évek iráni újhullámában betöltött szerepén és a dokumentum, fikció, líra mezsgyéjén egyensúlyozó érzékiségén át az európai korszakának esztétizálásáig. Az élete utolsó részében Franciaországban, de valójában a tágas nagyvilágot körbeutazva alkotó művész keleti világlátást hozott Európába, még akkor is, ha az oeuvre-je sok szempontból hasonlít a nyugati filmalkotók pályájának ívére.

Jancsó és a politikai modernizmus eszmetörténete – Andrei Gorzo: Imagini încadrate în istorie. Secolul lui Miklós Jancsó

Andrei Gorzo kötete szerint Jancsó filmjeinek avantgardizmusa több szempontból is problematikus, hiszen egyrészt a rendező nem szakít teljesen az elbeszéléssel, másfelől pedig használja a művészfilmes ipar közegeit, jelen van a filmkészítés és -forgalmazás intézményes struktúráiban – tehát egy nagy játékos az európai művészfilmek piacán, ugyanakkor mégis a modernizmus, a modernista avantgárd része. Gorzo jó példának tartja Jancsót arra, hogy hitelesen is fel lehet vállalni a didaxist a filmben.

The Archers – a miniálomgyár – Powell és Pressburger mozija

Nem hivatalosan Michael Powell volt a rendező, Pressburger Imre (alias Emeric Pressburger) pedig a forgatókönyvíró. Legalábbis ez derül ki a környezetükben levők pályafutásuk kezdeteiről szóló visszaemlékezéseiből. Korda Sándor mutatta be őket egymásnak, és együtt kezdtek dolgozni a A kém feketében (The Spy in Black, 1939) című filmen.

A vágy alakzatai – Alain Resnais-portré 2.

Resnais, aki a hatvanas évek elején a francia újhullám formanyelvi újításainak egyik meghatározó egyénisége volt, a hetvenes-nyolcvanas években elkezd történeteket mesélni és a fősodorba tartozó szórakoztató filmek kliséire építi történeteit. Bár a töredékes és elliptikus elbeszélésmód itt is megmarad, az időszerkesztés mégis visszatér egy hagyományosnak mondható mederbe.

Az emlékezés útvesztői – Alain Resnais-portré 1.

Ha visszatekintünk Alain Resnais hátrahagyott életművére, akkor azt találjuk, hogy ezek a filmek jelentős stilisztikai és műfaji változatosságot mutatnak a dokumentumfilmtől a fikcióig, a mentális utazástól vagy a melodrámától a sci-fi, a vígjáték vagy a musical világa felé kacsintgató alkotásokig. Mégis nehezen lehetne találni még egy olyan rendezőt, aki ennyit foglalkozott volna az idő és emlékezés kérdésével, mint ő.

„Csak élet legyen benne” – Federico Fellini-portré 2.

Az Országúton sikerét követően Fellini még egyszer visszatér a melodrámai szerkesztésmódhoz (Cabiria éjszakái), majd Az édes élettel végleg maga mögött hagyja a poszt-neorealizmust. Az édes élet és a Nyolc és fél modernista mesterré avatják a rendezőt, aki karrierjének csúcsára jut.

Kurtizánok Buñuel módra – Viridiana, Céléstine, Belle és Tristana

A buñueli filmfolyam 1960-as évtizede a meg-megtorpanó, nem lineáris – azaz nem csúcsra avagy nem örvénybe vezető – pályát bejáró nők felől is leírható. Bár anakronisztikus és képzavaros is ilyet írni, de ezek a nők akár egy szárnyasoltár tábláinak a főszereplői is lehetnének, avagy egy szeriális (s épp ezért végnélküli) képfolyam labirintusában bolyongva is találkozhatnának egymással.