Kanál mégpedig nincs – Luc Besson: Lucy

Úgy ollózni össze a kortársak újrahasznosított ötleteit, hogy abból valami egészen meglepő, egyszerre tartalmas és csacska, húzós, de felszínes, jókora nagy áltudományos kacsintás és szemtelen félfilozofikus vigyor kerekedjen, miközben a rá jellemző toposzt új elemmel egészíti ki, nos arra csakis egy élő klasszikus képes. Luc Besson a gyengébbik nemhez szóló, évekkel ezelőtt megszakadt ódája egy újabb strófával, a tökös hölgykoszorú csoportképe egy friss alakkal lett ezennel gazdagabb.

Öreg róka, nem vén róka – Jon Turteltaub: Last Vegas

A filmtörténet sajátos dinamikájába az irányzatok felbukkanásán, fénykorán és lecsengésén túl beletartozik az a fajta kalapemelés, melyet a Last Vegas kissé ironikusan és elég átlátszóan tesz. Hollywood megérett arra, hogy a médium számára válságos időkben tisztelegjen a néhai nagyoknak, Jon Turteltaub legújabb filmjében ezt elég elegánsan teszi ahhoz, hogy ne a múlt század sztárjaival való leszámolásnak tűnjön, és azok kezére játsszon, akik a „régieket” sírják vissza.

A jelenlét varázsa – Louis Leterrier: Now You See Me / Szemfényvesztők

Aki szereti a filmeket, az szereti a bűvészetet, s talán ez lehet az oka annak, hogy ebből a témából meglepően jó filmek készülnek. Hiszen mindkettő a szemfényvesztésről szól: nézni valami olyasmit, amiről tudjuk, hogy nem igaz, egy ideig mégis örülünk, hogy becsapnak. És még lehetne folytatni a sort a film-bűvészet allegorizálással, de inkább állítsuk ezt az éppen aktuális bűvész-film megvizsgálásának szolgálatába.

Túl jón és rosszon – Clint Eastwood: Unforgiven / Nincs bocsánat, 1992

A 80-as években sűrű éjszaka borította a vadnyugati prérit, hogy aztán a következő dekád virradója magával hozza az újjászületés reményét. Míg Kevin Costner a klasszikus western tekintélyét kísérelte meg helyreállítani (Farkasokkal táncoló), addig a rutinosabb és merészebb Clint Eastwood az eddigieknél is kíméletlenebbül bontotta le annak toposzait. A maga idejében mindkét alkotást valóságos díjesővel jutalmazta az  amerikai filmakadémia, ám ez a tény az egyetlen, ami összeköti őket. Az előbbi „csak” egy jól időzített, a műfaj iránt érzett nosztalgiából hasznot húzó kalandfilm. Az utóbbiban viszont a kamera csókolózik azzal a rettenettel, amit valóságnak hívunk. És ez nem kis szó, ha már westernről beszélünk.