Képregényes vénlegények – Robert Schwentke: Red

A képregényből filmre vitt történetek újabban szinte mindig elborzasztanak. Annyit tanultam meg belőlük, hogy semmit sem kell elvárni tőlük, úgyis javarészt felejthető és igénytelen munkák. Mégis, egy-egy számottevő próbálkozás annál inkább kiemelkedik, minél több gyengéjét mutatja meg Hollywood ennek az adaptálósdi-játéknak. Íme, egy kiemelkedő példa.

Egy nemzet születése – a rögbipályán – Clint Eastwood: Invictus

Mi, magyarok, a legendás 6:3 óta tudjuk, hogy a sportteljesítmények néha képesek áttörni önnön korlátaikat és egy egész nemzet önképének, önértékelésének jelentős tényezőivé válni. Clint Eastwoodról is tudjuk, hogy otthonosan mozog az úgynevezett sportfilmek világában (emlékszünk még a Millió dolláros bébi díjesőjére), ezúttal azonban mintha nem a legjobb lóra tett volna – azaz nem a legjobb rögbicsapatra.

Rablás tét nélkül – Mimi Leder: Thick as Thieves / The Code / A kód

Egy vonat, bank, kincstár, múzeum vagy gigantikus páncélszekrény kirablásának filmes végigkövetése különösen gazdag és sok lehetőségre alkalmat adó tematikai alapanyag a bűnügyi nagyműfaj világában. Nem véletlen, hogy a műfaji filmesek a némafilmkorszaktól napjainkig előszeretettel alkalmazzák a csoportos rablás bemutatásának narratív sémáit.

A Fehér Ház (h)arcai – Amerikai elnökök az álomgyárban

Bizonyára a nagyvárosi legendák körébe tartozik, mégis bájosan vicces az anekdota, miszerint állítólag vannak olyan amerikai fiatalok, akik a tavalyi elnökválasztásokat követően meglepődve vették tudomásul, hogy Barack Hussein Obama az Amerikai Egyesült Államok első színesbőrű elnöke: ők ugyanis azt gondolták, hogy Morgan Freeman volt az, hiszen látták a tévében.

Talpra, kisember! – Timur Bekmametov: Wanted

Mi lenne, ha a Harcosok klubjának Káosz-brigádja csupán egy főt számlálna, és az illető leírhatatlan méreteket öltő mészárlásokban kommunikálná a társadalom iránti ellenszenvét? Pár évvel korábban ezzel a gondolattal játszott el Mark Millar és J. G. Jones képregény-minisorozata, a Wanted.

Kis film, nagy öregek – Rob Reiner: The Bucket List / Bakancslista

Két 70 körüli hollywoodi sztár-óriás, Morgan Freeman és Jack Nicholson vonzzák be a közönséget Rob Reiner egyébként bambácska filmjére, s ebből a szempontból a nézőknek nem is kell csalódniuk: a film több mint feléig a finom színészi játék feledteti a sztori és a tanulságok darabosságát.

Mi a kérdés? – ez itt a kérdés – Ben Affleck: Gone Baby Gone / Hideg nyomon

Az amerikaiak nagyon kedvelik a Gone Baby Gone című filmet. A színészből rendezővé avanzsált botrányhős Ben Affleck régi rajongói mellé újakat szerzett ezzel a kissé zavaros történettel. A sok felvetett téma között ugyanis elvész az az egy mondatban is megfogalmazható lényeg, ami a film kiindulópontja vagy végkövetkeztetése lehetne.

Nem jobb közepesnél – Lawrence Kasdan: Dreamcatcher / Álomcsapda

Olykor-olykor minden mozilátogatóval előfordul, hogy beül egy filmre, végignézi, és amint kilép a vetítőterem ajtaján, már el is múlik a film rá gyakorolt hatása. Az ember visszazökken a hétköznapok világába, és gyakran csak akkor jut eszébe, hogy „te jó ég, ma moziban is voltam”, amikor otthon megkérdezik tőle, hogy milyen volt a film. Tényleg. Milyen is az ilyen film? Ha nagyon jó lenne, egy ideig biztosan a hatása alatt állnánk. Ha nagyon rossz lenne, egy ideig biztosan bosszankodnánk a kidobott pénzünk miatt. Ha viszont semmiféle utóhatása nincsen, azt mondhatjuk, hogy egy olyan közepes filmet láttunk.

A fotogén oroszlán jelenései – Amerikai elnökök – filmen

Ki az? 45 évesnél alig fiatalabb, fehér, első pillantásra megnyerő férfi, aki egyazon erővel képes terroristákat és földönkívülieket megsemmisíteni. Akitől viszont elájulnak a virágárusok, és akinek sosem hiszik el, hogy ő maga beszél a telefonban. És aki minden túlzás és erőfitogtatás mellett mégis ember: szerelembe esik, hatalmát félti, és néha gyilkol is. Mondhatnánk úgyis, hogy világrendőr vagy az erkölcs apostola. Az abszolút első, akit Hollywood is szívesen szerződtet(ne).