A tintahal és a bálna rendezője elkészítette eddigi talán legérzelmesebb filmjét, ami egyszerre szentimentálisan és kegyetlenül őszintén boncolgatja a párkapcsolatok széthullásának folyamatait.
Noah Baumbach se nem elég populáris, hogy tömegek imádják, se nem elég különc, hogy a hipszter kultúra a zászlójára tűzze, ám ismét bizonyította, hogy nem csak egy érzékeny művész és fantasztikus emberismerő, de páratlan filmkészítő is.
Noah Baumbach, a mai függetlenfilm jelen pillanatban legünnepeltebb alakja már nem először bukik le a francia újhullám felé tanúsított imádatával. Míg a hét évvel ezelőtti A tintahal és a bálna című brutálisan őszinte családi filmjében csak idézgetett, legújabb rendezése már egyértelműen Godard-ék szellemében készült. És annak ellenére, hogy milyen nagy hagyománya van a nouvelle vague bódulatában lézengő New York-i fiatalokról szóló függetlenfilmeknek, a Frances Ha sokkal több egy újabb görcsösre sikerült főhajtásnál.
Mi leszel, ha nagy leszel? Filmet szeretnék forgatni. Miért? Mert a film jobb, mint a valóság... Hangzik el a 10. Jameson CineFest nyertes dokumentumfilmjében (Boldogok leszünk... majd egyszer), de ha már kaptuk ezt a felütést a filmmel kapcsolatban, ragadjuk meg, és bátran használjuk a filmfesztiválra is, mert hiszen jobb, mint a valóság, messze több, mint a hétköznapok. A filmfesztivál az ünnep varázslata.
Ne maradj le a többi hasonló szövegünkről, kövesd Facebook-oldalunkat!
