Idétlen időutazók – Dean Parisot: Bill & Ted Face the Music

Csavaros és zavaros cselekmény, időutazás, vagány akciójelenetek, rengeteg zúzás és sztárok – ezek a hívószavak 2020-ban legtöbbünknek valószínűleg a sokak által várt Tenet című új mozgóképóriást juttatják eszébe. Idén azonban nemcsak Christopher Nolan szállítja ezt a csomagot a filmes berkekben, hanem a '80-as években felnőtt generáció két régi kedvence, Bill és Ted is, akik immár harmadszorra indulnak egy zseniális kalandra, a haláli túra közben pedig azt is bebizonyítják, hogy a külsőjükön talán igen, de az örök idealizmusukon biztos, hogy nem tudott nyomot hagyni az idő vasfoga. Ha a srácok szavajárásával akarnánk élni, úgy is mondhatnánk: a Bill & Ted Face the Music pöpec egy film lett…

Apokalipszis mindörökké – Spike Lee: Da 5 Bloods / Az 5 bajtárs

Spike Lee karrierje kezdete óta szinte ugyanazt csinálja, de mégsem ismételi önmagát: mindig talál új formát vagy műfajt, amin keresztül változatos perspektívából beszélhet-szónokolhat a számára fontos társadalmi-politikai témákról. Ez a fajta kreatív, műfajok közt csapongó alkotói látásmód eredményezett már kevésbé sikerült filmeket is, de az utóbbi években Lee formában van, hisz a Csuklyások – BlacKkKlansman sikere után egy újabb releváns alkotással sikerült jelentkeznie, ezúttal a kalandfilmek és a (vietnámi) háborús filmek műfajára reflektálva. Persze Lee a „kincskeresős” filmek (A Sierra Madre kincse) és a klasszikus „vietnámos” filmek (Apokalipszis most) mellett elsősorban mégiscsak önmagából építkezik.

Egy barátság olaszos anatómiája – Saverio Costanzo: L'amica geniale / My Brilliant Friend / Briliáns barátnőm

Elena és Lila diád-jellegű kapcsolata nemcsak a két lány történetét vesézi, hanem betekintést nyújt egy olyan letűnt világba, ahol a legnagyobb érték az iskolázottság lehetősége, ha már a pénz csak keveseknek adódik meg. Két sors követhető nyomon: lányok élete, akik mások választásai alapján kell éljenek és túléljenek.

Előre, a múltba – Dan Scanlon: Előre

Habár az Előre története nem feltétlenül a legeredetibb forgatókönyv, amit valaha láttunk, mégis igazi felüdülést nyújt a csupa folytatások és feldolgozások korában. A 2017-es Coco után a Pixar ismét a halottak mezejére merészkedett, ám ezúttal nem szellemek, hanem egy botladozó mágikus materializáció formájában.

Ezt láttuk a 18. TIFF-en 2. – Akínito potámi / Still River; Tarde para morir joven / Too Late to Die Young; Notti magiche / Magical Nights; What She Said: The Art of Pauline Kael

Színes felhozatal lett a mai: egy nemcsak filmkritikusoknak, de egy filmkritikusról szóló doksi mellett rendesen beindult az idei Vallásóra szekció is már, de Chilébe is elnosztalgiáztathatjuk magunkat. Ezeket a filmeket kell keresni/kerülni a TIFF-en.

A (deszkás) fiúk is sírnak – Jonah Hill: Mid90s

A 2000-es évektől eltérően, az utóbbi évek sikeres coming-of-age-filmjei (Sráckor, Lady Bird, Eighth Grade) elsősoban nem fősodorbeli alkotások, hanem inkább művészfilmes berkekből kerülnek ki.  Jonah Hill Mid90’s című rendezői debütje is ez utóbbi vonalat erősíti, címéhez híven valóban a kilencvenes évek analóg fotókon, VHS-kazettákon rögzített színeit teszi vissza a vászonra. Azonban jóval több egy öncélú nosztalgiafilmnél, hiszen van bőven mondanivalója maszkulinitásról, barátságról, és függetlenné válásról a korszak Los Angelesének hip-hopra bólogató gördeszkás szubkultúráján keresztül. A tavaly Torontóban bemutatott film az eddig színészként ismert Jonah Hill személyes hangvételű „így jöttem”-filmje.