Zseni, mélység nélkül – Salvador Simó: Buñuel en el laberinto de las tortugas / Buñuel a teknősök labirintusában

Az animált életrajzi- és/vagy dokumentumfilmek egy viszonylag szűk rétegterületét képezik az animáció műfajának, bár korántsem olyan ritkák, mint gondolnánk: csak az idei, 32 tételes Oscar-shortlisten három ilyen zsánerű alkotás is található. Ezek közül a 17. budapesti Anilogue animációs maraton egészestés versenyprogramjában műsorra tűzött Buñuel a teknősök labirintusában a megosztó spanyol rendezőóriásnak, Luis Buñuelnek állít emléket.

Elveszettek – Horváth Lili: Szerdai gyerek

A Szerdai gyerek, akárcsak a Veszettek, egy mélyszegénységből kitörni próbáló fiatal története. De míg az utóbbi egy zsánerbe csomagolt, fekete-fehér, negatív jövőkép, addig Horváth Lili filmje a magyar jelen hiteles lenyomata. A fókusz itt is veszetteken van – csak nem meg-, hanem el-.

Gyilkos elmék? – Gerő Marcell: Káin gyermekei

1985-ben Monory Mész András Bebukottak című filmje elnyerte a torinói filmfesztivál fődíját. A tököli fiatalkorúak börtönéről készült dokumentumfilm tényfeltáró jellege miatt itthon mégsem kerülhetett forgalomba, kalózkópiái viszont annál népszerűbbek voltak a rendszerváltást megelőző években. 2014-ben a Bebukottak szereplői közül hárman ismét a kamera elé álltak, hogy Gerő Marcellnek valljanak életről, halálról, bűnről és bűnhődésről, miközben torokszorító látleletet adnak az ellehetetlenített vidéki Magyarországról is.

Déli diszkomfort – David Gordon Green: Joe

Nicolas Cage a közelmúltban olyan mozikkal rombolta renoméját, mint A varázslótanonc, A szellemlovas 2. – A bosszú ereje vagy a 3D-s Féktelen harag. A Joe viszont nem csak az Oscar-díjas színész nagy visszatérése a drámai filmekhez, hanem egyúttal az utóbbi években főleg vígjátékokat rendezett David Gordon Green legérettebb mozija is.

Az aragóniai kutya – Luis Buñuel-portré I.

Száztizenhárom éve született és harminc éve halt meg Don Luis Buñuel Portolés, a nagy filmkészítő. Bénító, nehéz feladat egy ilyen személyiségről írni, olyannyira ijesztő, mint amikor A burzsoáziában a főhősök vacsora helyett a színpadon találják magukat, közönséggel, fényekkel, és ott a zsibbasztó valóság, hogy „nem tudom a szöveget”. Azért megpróbálom.