Mézédes gyerekrege – Alice Rohrwacher: Le meraviglie / Csodák

Egy fiú filmen látható fejlődésregénye általában nem nyújt iszonyat nagy élményt számomra, hiszen a körülményeket leszámítva eléggé hasonlít az enyémhez. Érteni vélem a csíziót, hiszen a dolog nyomokban engem is tartalmaz. Amikor azonban egy kamaszlányt látok belenyílni a világba, és nő viszi filmre, az borzasztó egzotikus élmény, egy ünnep szinte. Különösen díszesnek és megfejthetőnek, de még cselekményesítettnek sem kell feltétlenül lennie, önmagában költészet. És nyilván hazaviszi Cannes-ból a nagydíjat.

A jellegzetes halála – Ferzan Özpetek: Mine vaganti / Szerelem, pasta, tenger

A klasszikus dramaturgia értelmében a főhős – és ezáltal a történet – valahonnan valahová kell jusson. Özpetek új filmjében fel-felvillannak emberek és emberi életek, de hiányzik a mindent átfogó összetevő, amely szilárddá kötné a laza cselekményszálakat. Eddigi munkásságának tükrében önutánzásként hat a produkció: dráma és komédia között ingadozik, és megcáfolja mindazt, amit eddig elvként és értékként mutatott fel a rendező repertoárja.

Vándornépek fesztiválja – 51. Festival dei Popoli Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál – 2010. november 13–20.

Az olasz irodalmi nyelv bölcsője, Firenze Olaszország egyik legcsodálatosabb városa. A Medici családnak annyi szobrot és műalkotást sikerült felhalmoznia három évszázad alatt, hogy közönséges halandó számára lehetetlen négy nap alatt bejárni az ezeket bemutató galériák, múzemok, szobrok, műemlékek és egyéb helyszínek akár felét is.

Hatásos optikai keveredés – Luca Guadagnino: Io sono l'amore / I Am Love / Szerelmes lettem

Luca Guadagnino és Tilda Swinton 11 évig érlelt munkájának eredményét nézni olyan, mintha egy akadémikus festményekkel megpakolt kiállítótér után az impresszionista szekcióba kapnánk meghívást. Az olasz rendező ugyanis oly könnyedén emeli ki a (már-már pejoratív jelzőként) kanonizálódó melodráma alműfaját a süllyesztőből, hogy annak oktalanul hosszúra nyújtott száműzetése csupán rövid tévútnak tetszik.

Egy amerikai a pácban – Anton Corbijn: The American / Az amerikai

Az amerikai marketingjével kapcsolatosan minden félrevezető lehet: a címtől a műfajon keresztül egészen a plakátig. Pedig az efféle alkotásoknak az a legnagyobb érdeme, hogy egyáltalán elkészülhetnek; és a filmes élmény mellett még egyet nyújthatnak: azt az örömöt, hogy mi bukkantunk rá a filmre.

Nosztalgiába fojtva – Giuseppe Tornatore: Baarìa

Közel három órás játékidő, napsütötte dél-olasz városka és egy fél évszázadot átölelő édes-bús anekdotafüzér… Látszólag minden adott egy szívmelengető Tornatore-mozihoz, a várt hatás azonban ezúttal elmarad. Az olasz mester ugyanis láthatóan megfeledkezett a következetes cselekménybonyolítás szabályairól a nagy nosztalgiázás közepette.

Költemény a falakról – Vittorio De Sica: Il giardino dei Finzi Contini / Finzi-Continiék kertje, 1970

Bár alig telt el néhány év, a Házasság olasz módra (1964) után a kritikusok és az esztéták szinte végképp leírták a nagynevű olasz mestert, Vittorio De Sicát. A kiábrándulás nem alaptalan, hiszen Sophia Loren és Marcello Mastroianni fent említett szerelmi párharca után De Sica legfeljebb közepes minőségűnek mondható filmeket adott ki a kezei közül (A boszorkányok), de előfordult, hogy még annál is egy fokkal mélyebbre süllyedt (Szeretők).

Román, roma, Róma, Románia – Bobby Păunescu: Francesca

A Francescának nem is kellett volna jobb PR: az, hogy az olasz politika a velencei vetítések után habzó szájjal kitagadta, elátkozta és agyonszidalmazta a filmet, felér egy jól pozicionált reklámkampánnyal. Persze, ahogy Romániában semmi sem működik, úgy a reklámkampány sem: az egyik plázás vetítésen a két Filmtett-kritikuson kívül összesen egy darab néző volt. Egy. Unu. Uno.