Egy reneszánsz ember – Franco Zeffirelli-portré

Bár a legtöbben valószínűleg akkor találkoztunk a nevével, amikor gimiben egyszer végig kellett ülnünk a Napfivér, Holdnővért, Franco Zeffirelli igazi reneszánsz művész volt, akinek már a születését is legendák övezik. A karizmatikus és a kulturális értékekre rendkívül érzékeny fiatalember egészen alulról, színházi kellékek összeszerelésével indította el bő hat évtizeden átívelő, utánozhatatlanul sokoldalú pályáját, amelynek számos emlékezetes filmalkotást köszönhetünk. Pedig a tavaly elhunyt rendező nem is elsősorban a mozivásznon alkotta a legmaradandóbbat.

Szinesztéziák vására – Miloš Forman: Amadeus, 1984

1984-ben még volt mit nézni. Az Orwell-adaptáción kívül ebben az évben került a mozikba Lynch Dűnéje, Cameron Terminátorja és Leone Volt egyszer egy Ameriká-ja. Egyikük sem kapott még csak jelölést sem az Oscarra; viszont 11-ből 8-at váltott szoborra Miloš Forman Amadeusa – valószínűleg azért, mert nem csak látni, hallani, érezni, szeretni lehet ma is ezt a remekművet, hanem mert ezen érzékelési módokat egymásba úsztatva is lehet élvezni az alkotást.

A díva és a bakelitlemez – Franco Zeffirelli: Callas Forever / Mindörökké Callas

A húzónevek nem mellékesek, amikor moziról van. Nos, a Callas mindörökké esetében több ilyen is akad. Franco Zefirelli neve szinte biztosan felidézi a halványkék színekben árnyalódó Rómeó és Júlia-történetet, a Hamletet játszó Mel Gibsont vagy Othellót, az operafilmet. Callas szerepében Fanny Ardant, a francia dívák titokzatos egyike – amúgy a borvörös intrikus a 8 nő stábjából – látható. Mellette, és véletlenül sem utolsóként Jeremy Irons, ezúttal az 1970-es évek lefojtott légkörű, mindamellett glamúros show-világában.