Hogy merre tart Egoyan művészete, egyelőre nem világos. Az álomgyárba már megérkezett, ez biztos. De vitte-e magával – önmagát? Erre is keressük a választ ennek a szubjektív portrénak a befejező részében.
A Naptárral lezárult Atom Egoyan életművének az a korszaka, amelyet kísérletező, független szerzői filmkészítésnek nevezhetünk; ez nem azt jelenti, hogy a kanadai-örmény rendező feladta volna „önmagát”, saját és sajátos motívumait, témáit, hanem azt, hogy az általa kidolgozott innovatív filmnyelvet klasszikusabb elbeszélésmódú – de ugyanolyan összetéveszthetetlen – történetek építésére használta fel. Az Exotica már sikerfilm.
Minden külön értesítés helyett: Atom Egoyan július 19-én lesz 60 éves. Ez is olyan évszám, mint a többi, mégis, szép, „kerek” mivoltából fakadóan, társulva a respektábilis életkorral, jó ürügyet szolgáltat arra, hogy újragondoljam a viszonyomat hozzá.
1915-ben a török kormány jóváhagyásával és a hadsereg bevetésével másfél millió örmény nemzetiségű őslakost lakoltattak ki, vittek munkaszolgálatra és koncentrációs táborokba; vagy egyszerűen csak lemészárolták őket. Ennek a brutális történelmi eseménynek állít emléket Fatih Akin kissé talán szentimentális és epizodikus filmje, mely minden hibája ellenére hiánypótló a nagyközönség felvilágosításában.
Laurent Tuel legújabb alkotása, A belső kör hol krimiként, hol thrillerként van eladva. Pedig a melodráma, mint műfaji megjelölés, jobban illene rá, hiszen attól függetlenül, hogy gengszterek ügyködnek mindenféle lopásokban és gyilkosságokban, egy fiú és egy lány drámai szerelmét követjük nyomon az elkerülhetetlen unhappyend-ig, ahol hollywoodi mintára mégis felcsillan a remény halovány sugara.
