Marilyn Manson a Vatikánban – Paolo Sorrentino: The New Pope / Az új pápa
Az új pápa ott folytatja, ahol Az ifjú pápa abbahagyta, mégis valami radikálisan mást ad. És nemcsak John Malkovich miatt.
Az új pápa ott folytatja, ahol Az ifjú pápa abbahagyta, mégis valami radikálisan mást ad. És nemcsak John Malkovich miatt.
A Silvio és a többiek ránézésre egy pimasz és invenciózus alkotás, de Paolo Sorrentino nem merte igazi kérdések elé állítani az életrajzi film alapjául szolgáló főszereplő, Silvio Berlusconi karakterét. Nem derül ki, hogy vajon Olaszország tartozik Berlusconinak ezzel a filmmel, vagy pedig fordítva, Berlusconi tartozik-e Olaszországnak valamivel? A néhány állítás, amit mégis tenni merészel, feloldódik a keretes szerkezet keresztény utalásai között, és a kegyelem egyneműsítő ereje még azt is elfedi, amit a film véletlenül megmutatott.
A tévésorozat már rég nem jelent egyet a legalantasabb kommersz közönségfilmezéssel, de olyan tisztán szerzői széria talán még sosem készült, mint Az ifjú pápa. Más kérdés, hogy ez önmagában még nem jelenti azt, hogy színvonalas lenne az első évad.
Paolo Sorrentino ismét egy olyan alkotással jelentkezik, melyet Fellini hagyatékának atmoszférája leng körül. Az Ifjúság azonban nem az Édes életet, hanem a 8½-t helyezi az intertextualitás célkeresztjébe.
Róma. Négy betű, két szótag, az összes nyelven ugyanaz. Fordítsd meg és olvass szerelmet minden újlatin dialektusban, vagy változtasd meg a szótagok sorrendjét, s egy ókori költő másik családnevét kapod, netán épp valami melegbarnát sugall. Rúgd fel a betűrendet. Mors, mori, halál, halni. Késleltet, az is „mora”. Márványra loccsanó bor, lágy, füstös aroma. Faragott ormok maró korma. Mindahány metafora. Innen nincs több szabály. Keverjed, ragasszad, s futtasd női vonalain szemed, hisz máris egy dúskeblű matróna, komor apácák tömött sora és a szigorú norma, vagy tán a szende, ám feslett Ramona. Róma, na...
Ha nem is minden olvasónknak adatik meg a cannes-i filmes túladagolás kiváltsága, érdemes odafigyelnünk a szerdán rajtoló 66. Cannes-i Fesztiválra, Európa egyik legrégebbi filmes rendezvényére. Lehet csámcsogni a vörös szőnyeges ruhakölteményeken, többé-kevésbé kényszeredett sztármosolyokon – és lehet jegyzetelni: milyen filmekre lesz érdemes mozijegyet váltanunk, amikor majd nálunk is bemutatják majd őket. Íme egy rövid ajánló.
Ugyan sokan dicsérték, meg ott van a cannes-i díj is, de én valahogy mindig bizalmatlan vagyok a portré-, vagy életrajzi filmekkel. Kezdeti meglepetésemre mindenesetre az Il Divo professzionálisnak professzionális. Először azt is mondogattam magamban, hogy jé, itt a vágó meg az operatőr jobban dolgoznak, mint a rendező.