Az ego halála és a szív megszakadása – Duncan Trussell: The Midnight Gospel / Éjféli Gospel
Az Éjféli Gospel akkor sem tudna az animált podcastok divathullámának részévé válni, ha akarna.
Az Éjféli Gospel akkor sem tudna az animált podcastok divathullámának részévé válni, ha akarna.
„Stephen King nyolckötetes regényfolyama méltó adaptációt kapott” – szólna a sommázat, ha valaki olyan írná, aki gyűlöli Stephen Kinget. Én se nem gyűlölöm, se nem imádom, sőt, még eme sorozat könyveit sem olvastam, de a film 95 perce alapján így is tudom, hogy ez a film méltatlan Kinghez. Mivelhogy önmagában, nem feltétlenül adaptációként is gyenge.
A Doctor Strange elképesztő látványvilágával és egyedi látásmódjával kielégíti a Marvel-rajongók igényeit, ám akik úgy érzik, hogy kiégtek már a képregényfilm-ipartól, azok nem ebben a filmben találják meg a megváltást.
Amióta Einstein kimondta, hogy az időutazás kvázi lehetséges, az emberiség eme ősi vágya kiszabadult a bájitalok, a megfoghatatlan álmok béklyójából és átköltözött a tudományos fikció fenséges világába. A filmen ábrázolt időutazás és a filmi elbeszélés jellegzetessége látszólag adja magát a diegetikus összefonódásra. Ennek sikeressége, vagy sikertelensége főleg azon áll, hogy egy alkotó mennyire képes megbirkózni az időben való cikázás nemcsak zavart, de félelmet is ébresztő lehetőségeivel.
Hitéletről, vallásos meggyőződésről nyilvánosan beszélni ma gyakran ciki. Azt mondják, magánügy. Szexről beszélni már egyáltalán nem ciki, ez közügy lett, a hálószobákból kipárolgott mindenhova, az internettől a színes kerámia bögrécskékig. A kettőről együtt tartalmasan és kiegyensúlyozottan beszélni pedig nem kis vállalkozás.