Férc(film)művek – A filmtörténet zsenijeinek közreműködése ismeretlen fércművekben

Ismeri valaki Tarkovszkij üzbég krimijét vagy Bergman kémfilmjét? Netalán hallott-e arról, hogy Antonioni csatát dirigált egy szégyentelenül pocsék peplumban, amelynek legnagyobb értéke Anita Ekberg dekoltázsának látványa? Az archívumok mélyén meglepően ócska módon összefércelt alkotásokat lehet fellelni, amelyekben a filmművészet legnagyobb alkotóinak nem felismerhető kézjegyeit őrzik.

Vulkános-szandálos csinnadratta – Paul W.S. Anderson: Pompeii / Pompeji

Havas Jon talpig mellkasban és bőrben – ugrott be a bemutató előtti napokban. A trailer alapján úgy nézett ki, a film a 300 és a Dante Poklának keveréke lesz, kiadósan leöntve a Gladiátorral. Ridley Scott annak idején új életet lehelt a sword and sandal műfajába, amiből 2014-ben Hollywood rögtön hármat is a közönségre ereszt. A felismerhetetlenné szabott Herkules és az agyonstilizált 300-folytatás közt Paul W. S. Anderson wannabe-látványorgiája érkezik. 

Szandál és pixel – Az ókori témájú sorozatokról

A tévésorozatok 2000-es évekbeli reneszánsza sok elfeledett műfajba lehelt új életet. Ez alól nem kivételek az 50-es, 60-as években reneszánszukat élő ókori filmeposzok sem. Ugyan a műfaj egyfajta demitizálás útján a 90-es évek végétől (Gladiátor, Trója, Arthur király, Nagy Sándor, a hódító) folyamatosan próbálta visszahódítania a silver screen-t, igazi műfaji megújításra csak a tévésorozatokban volt képes.

Egyszemélyes zenedoboz – Les Baxter és az American International Pictures I.

A Filmtett nemrégiben mutatta be a legendás amerikai stúdió, az American International Pictures történetét. A Samuel Z. Arkoff és James H. Nicholson vezette műhely az 50-es években nagyon gyorsan reagált a megszűnő stúdiórendszer utáni időszak legfőbb problémáira, B-mozijaik hamarosan jól megtérülő befektetésnek bizonyultak. Ám amíg a marketing vagy a forgalmazás terén az AIP volt az egyik legizgalmasabb játékos, addig a zenei szervezetük meglehetősen konzervatív módon operált.

Feslett kosztüm – A legrosszabb történelmi filmekről 1.

A történelmi film gyűjtőfogalma több szubzsánert egyesít. Az ehhez a környezethez nyúló szerzők és (nem ritkán valamilyen rezsim elvárásaihoz is kötődő) zsánerfilmesek egy valamiben közösek: „a minden másképp volt” elvét követik. Ennek következtében egészen elképesztő eredmények (is) szoktak születni ebben a műfajban.

Colosseumi tiszteletjegy – Ridley Scott: Gladiátor, 2000

A Ben-Hur (1959) Oscar-esője és a Spartacus (1960) sikere után az amerikai szandálfilm műfajának sorsa megpecsételődött, a 60-as években már fogyaszthatatlanul dagályosnak tűntek ezek a giccses eposzok. A Kleopátra (1963) szerény bevétele után az 1965-ös A Római Birodalom bukása (Anthony Mann utolsó filmje) sikertelensége hosszú évtizedekig szakadékba lökte a zsánert. Különös fricskája a filmtörténetnek, hogy a Gladiátor épp ez utóbbi alapján teremtett új reneszánszot az antik-moziknak.

A 41-es kocsihajtó – William Wyler: Ben-Hur, 1959

Annak ellenére, hogy ma inkább csak a hittanórák üresjárataiban és a húsvéti sonka mellé fogyasztják az Oscar-rekorder William Wyler 1959-es Ben-Hur-változatát, nincs magára valamit is adó filmkedvelő, aki legalább háromszor ne látta volna. Töretlen népszerűségét egyvalami indokolja: igazi, színes, bűzös, szélesvásznú kaland ez a mozi fénykorából.

Kardok, szandálok, bőrgatyák és Conanok – A fantasy-műfaj története röviden

Nem árt először a fogalmakat tisztázni, hiszen több, hasonlóan csengő fogalom is felbukkan, amikor a fantasyről beszélünk. A fantasy művészeti ágakon átívelő fogalom. Az izommal megpakolt legények legfontosabb tenyészőhelye nyilván az irodalom, a képregény és a film, de van fantasy-festészet (Boris Vallejo lélegzetelállítóan anatomikus képei), -szobrászat (H. R. Giger formatervezései) és -zene (Rhapsody, olasz metálzenekar) is.