A BBC Brexit utáni fiktív Nagy-Britanniájában Hugh Laurie egy karizmatikus, „nép szülötte” típusú politikust alakít, aki épp megnyert egy becsületsértési pert a sajtó ellen, és miközben a karrierje látszólag fölfelé ível, úgy érik utol szépen sorban önnön hazugságai, mintha csak a karma markolta volna mogyorón.
Eleged van a politikából, mert úgyis csak hazudnak meg csalnak a „nép képviselői”? Ez a sorozat bebizonyítja, hogy igazad van. Ráadásként pedig azzal kárpótol, hogy betekintést enged a kulisszák mögé, ahol a szaftos cselszövések zajlanak.
Parádés szereposztásával a boldog békeidők nosztalgiáját éleszti fel korhűen Szabó, ám mindez puszta díszlet: Redl minden szinten ambivalens lelki folyamatain van a hangsúly.
Utoljára két éve vettük számba kedvenc vígjáték-sorozatainkat, azóta sok víz lefolyt sok tévécsatornán (búcsút mondtunk többek közt a nagyszerű Californicationnek) – íme hát négy a frissebbek közül, amiket szeretünk.
A House of Cards immár két évadot ért meg a Netflixen, az online médiacsatorna előfizetői és a sokmillió internetező legnagyobb örömére. Ha egy sorozat a washingtoni Fehér Ház és a Kongresszus kulisszáiba kalauzol, fő rajongója pedig deklaráltan maga az amerikai elnök, annak a politikai műsornak jobb minőségi ellenőr nem is kell.
Ha nem is kifejezetten divat, de újabban kedvelt a híresebb vagy épp hírhedtebb történelmi személyiségek életének megfilmesítése. Az elmúlt években az Elizabeth: Az aranykor vagy A királynő kritikai és box-office sikerek voltak, Sofia Coppola posztmodern Marie Antoinette-je ha nem is lett tomboló siker, de izgalmas és bátor film volt. Hozzájuk képest Jean-Marc Vallée, bár első ránézésre nem vállal semmi különlegeset, tulajdonképp pozitív csalódást okoz.
