Érthető, sőt, elfogadható az alkotók késztetése: ha egy kisköltségvetésű high-concept thrillerünk váratlan siker, akkor próbáljuk meg továbbfejni. Az már kevésbé elfogadható, hogy megelégedtek az alapötlet walkingdeadesítésével.
Zack Snyder 80 millió dollárból készített zombifilmet a Netflixre, amihez minden kreatív szabadságot megkapott. Azt viszont igazából csak találgatni lehet, kinek volt gyümölcsöző ez az együttműködés.
Az Európa a jövőben sokat markol és keveset fog. Philip Koch sci-fi opusza nagy csalódás, mégis úttörőnek számít az európai sorozatgyártásban, ráadásul kiindulópontja egy sajátosan európai aktuálpolitikai problémát helyez középpontba.
A Love and Monsters címet meglátva az ember valószínűleg valamiféle kellemetlenül ügyetlen, nívótlan bóvlira gondolhat, de meglepetésünkre ez csak részben igaz, hisz a szóbanforgó film, ha semmi kimagaslót nem is mutat a nézőnek, semmiképp nem nézhetetlen, sőt, akár a „könnyed szórakozás” jelzős szószerkezet is megilletheti. Ha összeeszkábáljuk például Az út (The Road), Zombieland és főleg a Papírvárosok (Paper Towns) című filmeket, akkor megkapjuk a Love and Monsters-t, ami végsősoron egy posztapokaliptikus coming-of-age road movie kaland-vígjáték.
Jelen tanulmányban a trauma fogalmát vizsgálom, hogy utat találjak annak a magyarázatához, hogy a filmes apokaliptikus víziók miért jutnak jelentős piaci szerephez és figyelemhez a posztmillenáris filmkultúrában. A trauma elméleti beágyazottságának köszönhetően ez a vizsgálat elkerülhetetlenül a pszichoanalízis érvrendszerére támaszkodó értelmezést feltételez.
