Rendészet elvészhet – Cătălin Mitulescu: Heidi

2019. november 22. – írta Farkas Boglárka Angéla

Mitulescu filmje napjaink égető problémáját tematizálja: a rendőrséggel szembeni bizalmatlanságot. A tragédiánk pedig az, hogy még a fikció sem képes ezesetben olyan immorális történetet eszkábálni, amit a most tapasztalható valóság ne tudna felülmúlni.

Ha nem mondom ki, nem is létezik – Vincente Minnelli: Gigi, 1958

2019. április 20. – írta Gyöngyösi Lilla

A Gigi példája bizonyítja, hogy lehet kurtizánokról filmet készíteni anélkül, hogy kiejtenénk a szánkon ez a szót, csak nem érdemes. Az Oscar-díj szavazói pedig régebben sem voltak tévedhetetlenek.

Az élet értelme és néhány prostituált – Gigor Attila: Kút

2016. szeptember 23. – írta Veres Szilárd

Gigor Attila második nagyjátékfilmjének, a Kútnak vannak ugyan komoly problémái, de az erényei viszont vannak olyan erősek, hogy hibáit elhomályosítsák: összességében egy szórakoztató és klassz alkotás, amiben azért mindvégig ott marad egy jobb film potenciálja.

Ezt láttuk a 15. TIFF-en 3. – De l'ombre il y a; Gasin / The Treacherous; Free in Deed; Ha-l-Hil / Man on High Heels

2016. május 30. – írta Jakab-Benke Nándor, Ferenczi Szilárd, Szántai János, Székely Bíborka

Mára csupa súlyos filmélmény jutott az emberi tapasztalás perifériájáról. Bevállalósok, hajrá!

K2: film a prostituáltakról

2015. november 24. – írta a szerk.

Dobray György 81 perces dokumentumfilmjét holnap este 8 órai kezdettel lehet megtekinteni a kolozsvári Tranzit Házban.

A csend hangja – Miroslav Slaboshpitsky: The Tribe / Plemya / A törzs

2015. április 1. – írta Kruppa Noémi

„A film szereplői jelbeszéddel kommunikálnak. Nincs felirat, nincs szinkron. Mert a szerelemhez és gyűlölethez nem kell fordítás” – jelenik meg a film elején az a három mondat, melyen kívül egyetlen leírt betűt, kimondott szót nem hallunk majd az elkövetkezendő két órában. Miroslav Slaboshpitsky debütfilmje, nem mellesleg a Cannes-i Kritikusok Hetének fő díjazottja, egy kegyetlenül nyers, a szavak híján is szókimondó tinidráma, mely a jellegzetesen kelet-európai nyomort kíméletlen realizmussal mutatja meg.

Fiatal és nyughatatlan – François Ozon: Jeune & jolie / Fiatal és gyönyörű

2014. április 30. – írta Buzogány Klára

François Ozon még mindig szereti a lassan gördülő, kesernyés, finoman árnyalt női drámákat. És Charlotte Rampling a kabalája.

Elhízott politikusok, babaarcú tinik – Mikael Marcimain: Call Girl

2013. december 9. – írta Pálos Máté

Már az Engedj be! és A tetovált lány hangos kritikai és közönségsikere is egyértelműen jelezte, hogy a svéd filmgyártás házatáján fontos folyamatok zajlanak, mostanra viszont minden kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy a globális filmpiacon lassan a svéd film válik azzá, amit az utóbbi évtizedben a dán film jelentett: mindkét nemzet filmgyártása sikerrel vegyíti a lokális művészeti hagyományt univerzális műfaji sémákkal, így az exportképes végtermék egyszerre viseli magán az egzotikumnak is tekinthető helyi sajátosságokat, és „olvasható” egy vegyesebb összetételű globális moziközönség számára.

Enter the Void – Nicolas Winding Refn: Only God Forgives / Csak Isten bocsáthat meg

2013. augusztus 12. – írta Csiger Ádám

Két éve azon kevesek egyike voltam, akik – ha csak kicsit is – csalódtak a zseniális Nicholas Winding Refn Drive – Gázt! című filmjében. A Csak Isten bocsáthat meg viszont már olyan, amilyen Refn előző filmjének kellett volna lennie: az év egyik, ha nem a legjobb mozija, rendezője pedig még mindig fejlődik.

Kurtizánok Buñuel módra – Viridiana, Céléstine, Belle és Tristana

2013. augusztus 2. – írta Virginás Andrea

A buñueli filmfolyam 1960-as évtizede a meg-megtorpanó, nem lineáris – azaz nem csúcsra avagy nem örvénybe vezető – pályát bejáró nők felől is leírható. Bár anakronisztikus és képzavaros is ilyet írni, de ezek a nők akár egy szárnyasoltár tábláinak a főszereplői is lehetnének, avagy egy szeriális (s épp ezért végnélküli) képfolyam labirintusában bolyongva is találkozhatnának egymással.