Felhígított tanmese egy CGI-kutyáról – Chris Sanders: The Call of the Wild / A vadon hívó szava

A vadon szava című klasszikus idei filmadaptációja egy kedves és szórakoztató családi mozi lehetett volna ösztönökről, tiszteletről, a természet és az állatok szeretetéről, alkalmat adva a szülőknek néhány „azok a régi szép idők”-típusú mondat elpufogtatására a maradék popcorn mellett. Nosztalgikus időutazás helyett azonban egy Hallmark-kalandfilmek esztétikáját idéző giccsözön zúdul a néző nyakába, melynek során két óráig bámulhatja, ahogy különböző színészek erősen mesterkélt díszletek között egy gigantikus CGI-kutya után szaladgálnak, minden lehetőséget megragadva egy-két jól bevált életbölcsesség megosztására. Jack London mindeközben forog a sírjában, az adaptációból teljesen kihagyott őslakos indiánokkal, és mindenféle sötét északi fickókkal együtt.

Az istenek nem estek a fejükre – Bryan Fuller, Michael Green: Amerikai istenek / American Gods

Szex, erőszak, mitikus lények – a Trónok harca által uralt sorozatérában egyre-másra születnek az egyszerű történeti alapokra helyezett koncept-klónok, és látszólag az idén tavasszal kezdődött Amerikai istenek első évada is beletartozik ebbe a körbe, hiszen a fentebb felsoroltak közül mindegyik igaz rá, ha csak felületes szinten szemléljük a sorozatot. Második látásra (és nézésre) azonban hamar eloszlanak a hasonlítások – ez a sorozat teljesen más, hangulatában, zenéjében, párbeszédeiben, képiségében, mint bármilyen más mostani „trónkövetelő”.

Ártatlan viszonyok – Declan Donnellan, Nick Ormerod: Bel Ami – A szépfiú

Már Ejzenstein is megmondta: Maupassant-t adaptálni, ha nem is fáklyásmenet, de mininum magaslabda, hiszen a francia író filmszerű stílusa, montázsszerű mondatai egyenesen a vászonra kívánkoznak. Maupassant második regénye, A szépfiú ráadásul témájában nem is lehetne manapság aktuálisabb: főhőse Georges Duroy, aki kinézetével, vagy ha úgy tetszik, imidzsével csinál magának karriert.

Luxusba fojtva – David Cronenberg: Cosmopolis

Aki Cronenberg feltámadását a Cosmopolistól várta, annak sajnos csalódnia kell. A kanadai mester beülteti a nézőt a parttalan kapitalizmuskritikán hizlalt életuntság léghiányos limuzinjába, és 108 hosszú percen keresztül nem oldja fel a gyerekzárat.