Játszd újra, Sam! – A remake- és a reboot-filmekről

Nincs unalmasabb – és ugyanakkor kielégítőbb – dolog manapság filmkritikusi körökben, mint napi rendszerességgel azon sírni, hogy Hollywoodban ma már senkinek nincs egy tisztességes, egyedi, sajátos, önálló ötlete. Az alábbi szöveg szerzője is ezt teszi, legalábbis – szándéka szerint – részben.

„It’s time to play” – Miért forgatta le Haneke kétszer ugyanazt a filmet?

Elsőként 1997-ben, közvetlenül a híres-hírhedt Jegesedés-trilógia (A hetedik kontinens, Benny videója, 71 töredék a véletlen kronológiájából) után készítette el Haneke a Funny Games című filmet. Meglepő hangnemváltás volt ez, ami Arany Pálma jelölést hozott neki. Másodszor 2007-ben, amerikában, a Cannes-ban több díjjal is honorált Rejtély után.

Vintage Brooklyn – Guillaume Canet: Blood Ties / Vérkötelék

Nagyjából érthető, mi vezérelhette Guillaume Canet-t: fogta egy korai személyes emlékét, átformázta hódolattá egy életérzés iránt, és a valószínűsíthető eredeti csalódását kijavította, mintegy csorbát küszöbölt. Sajnos, közben elfelejtett felnőni a feladathoz, és máshol süllyesztette középszerűvé.

Play it again, Luc – Camille Delamarre: Brick Mansions / Veszélyzóna

Már elfásulva legyintünk arra, hogy a kreatív válságban levő amerikai filmgyártás gátlástalanul hasznosítja újra a potens eurázsiai műfajfilmeket. A Veszélyzóna esetében még szomorúbb látni azt, hogy az innovatív látványú akciófilmek királya, Luc Besson (Nikita; Leon, a profi) a saját fejéről tolja le a koronát. A B13 – A bűnös negyedet (Banlieue 13) tálaltatja újra a sok tehetséggel nem kecsegtető, vágójából rendezővé avanzsált Camille Delamarre-ral. Érződik az igyekezet, hogy a remake-et kissé fel akarták turbózni, de a jóindulatú próbálkozások a visszájára sültek el. A Veszélyzóna magát írja le: el kell kerülni!

Úton – David Gordon Green: Prince Avalanche - Texas hercege

Máig megmagyarázhatatlan annak a rettenetes erdőtűznek az eredete, mely 1988 nyarán tombolt Texasban. Körülbelül 43 000 hektárnyi földet és 16 000 lakóházat égetett ki. Nyomában csupán hamuhegyek, feketére füstölt fatönkcsonkok, a civilizáció csontvázai s döbbenetes csend maradt. Csend, melyet az éppen újjáépülő autóúton baktató két munkás rádiózaja, beszédfoszlányai, és a felezővonalat festő gépük szakaszos sziszegése próbál csak megtörni. A Prince Avalanche erről a két útkarbantartóról szól.

Kiborgjavítás – José Padilha: RoboCop / Robotzsaru

Ismét egy remake, sóhajthat fel a ma nézője nagyjából minden héten, ráadásul ismét egy olyan filmet „készítenek újra”, amit, ha moziban nem is, de tévében számtalanszor láthatott a mai ember, nem pedig egy koravénnek tűnő, ténylegesen felújításra szoruló fekete-fehér, netán némafilmet. A sci-fik esetében persze valamivel könnyebb a dolga az újraalkotóknak, látszólag legalábbis, hiszen elég felturbózni effektekkel (lásd számtalan Star Wars-újrakiadás), évszámcserével (ne feledjük el, a Vissza a jövőbe jövője 2015) ugyanazt a történetet már el is lehet adni.

Sperma, újratöltve – Ken Scott: Delivery Man / Elpuskázva

Arra nem panaszkodhatunk, hogy ne tudna meglepetéseket okozni manapság a moziba járás, én például sosem hittem volna, hogy igazi színházi élményben lesz részem a Ken Scott rendezte Delivery Man nézése közben. Sajnos azonban semmi pozitívum nem volt ebben: olyan volt ezt a filmet nézni (amely a két éve készült Starbuck című, ugyanazon ember által írt és rendezett francia-kanadai alkotás remake-je), mintha egy tökéletesen színpadra állított, remek drámát egy roppan gyenge társulat előadásában láttam volna viszont.