„It’s time to play” – Miért forgatta le Haneke kétszer ugyanazt a filmet?

Elsőként 1997-ben, közvetlenül a híres-hírhedt Jegesedés-trilógia (A hetedik kontinens, Benny videója, 71 töredék a véletlen kronológiájából) után készítette el Haneke a Funny Games című filmet. Meglepő hangnemváltás volt ez, ami Arany Pálma jelölést hozott neki. Másodszor 2007-ben, amerikában, a Cannes-ban több díjjal is honorált Rejtély után.

Vintage Brooklyn – Guillaume Canet: Blood Ties / Vérkötelék

Nagyjából érthető, mi vezérelhette Guillaume Canet-t: fogta egy korai személyes emlékét, átformázta hódolattá egy életérzés iránt, és a valószínűsíthető eredeti csalódását kijavította, mintegy csorbát küszöbölt. Sajnos, közben elfelejtett felnőni a feladathoz, és máshol süllyesztette középszerűvé.

Play it again, Luc – Camille Delamarre: Brick Mansions / Veszélyzóna

Már elfásulva legyintünk arra, hogy a kreatív válságban levő amerikai filmgyártás gátlástalanul hasznosítja újra a potens eurázsiai műfajfilmeket. A Veszélyzóna esetében még szomorúbb látni azt, hogy az innovatív látványú akciófilmek királya, Luc Besson (Nikita; Leon, a profi) a saját fejéről tolja le a koronát. A B13 – A bűnös negyedet (Banlieue 13) tálaltatja újra a sok tehetséggel nem kecsegtető, vágójából rendezővé avanzsált Camille Delamarre-ral. Érződik az igyekezet, hogy a remake-et kissé fel akarták turbózni, de a jóindulatú próbálkozások a visszájára sültek el. A Veszélyzóna magát írja le: el kell kerülni!

Úton – David Gordon Green: Prince Avalanche - Texas hercege

Máig megmagyarázhatatlan annak a rettenetes erdőtűznek az eredete, mely 1988 nyarán tombolt Texasban. Körülbelül 43 000 hektárnyi földet és 16 000 lakóházat égetett ki. Nyomában csupán hamuhegyek, feketére füstölt fatönkcsonkok, a civilizáció csontvázai s döbbenetes csend maradt. Csend, melyet az éppen újjáépülő autóúton baktató két munkás rádiózaja, beszédfoszlányai, és a felezővonalat festő gépük szakaszos sziszegése próbál csak megtörni. A Prince Avalanche erről a két útkarbantartóról szól.

Kiborgjavítás – José Padilha: RoboCop / Robotzsaru

Ismét egy remake, sóhajthat fel a ma nézője nagyjából minden héten, ráadásul ismét egy olyan filmet „készítenek újra”, amit, ha moziban nem is, de tévében számtalanszor láthatott a mai ember, nem pedig egy koravénnek tűnő, ténylegesen felújításra szoruló fekete-fehér, netán némafilmet. A sci-fik esetében persze valamivel könnyebb a dolga az újraalkotóknak, látszólag legalábbis, hiszen elég felturbózni effektekkel (lásd számtalan Star Wars-újrakiadás), évszámcserével (ne feledjük el, a Vissza a jövőbe jövője 2015) ugyanazt a történetet már el is lehet adni.

Sperma, újratöltve – Ken Scott: Delivery Man / Elpuskázva

Arra nem panaszkodhatunk, hogy ne tudna meglepetéseket okozni manapság a moziba járás, én például sosem hittem volna, hogy igazi színházi élményben lesz részem a Ken Scott rendezte Delivery Man nézése közben. Sajnos azonban semmi pozitívum nem volt ebben: olyan volt ezt a filmet nézni (amely a két éve készült Starbuck című, ugyanazon ember által írt és rendezett francia-kanadai alkotás remake-je), mintha egy tökéletesen színpadra állított, remek drámát egy roppan gyenge társulat előadásában láttam volna viszont.

Egymillió légy nem tévedhet – Spike Lee: Oldboy

Kétféle ember van a világon: aki látta az eredeti Oldboyt, és aki nem. Nem tudni, Spike Lee remake-je ezek közül kiknek készült, de az első kategóriában található populáció lógó orral fog egy újabb rovátkát vésni a Hollywood apokalipszisát jósló naptárba. Megpróbáltam az utóbbiak bőrébe is bebújni, de nem sikerült: annyira zsigeri az immár tízéves dél-koreai film,  hogy nem is tudom már elképzelni magamról, hogy ne láttam volna. Hozzá képest eme remake pedig annyira felületes, hogy egy hét múlva már nem fogom tudni elképzelni magamról, hogy megnéztem.

Carrie Light – Kimberly Peirce: Carrie

Bár én már úgy fogok megöregedni, hogy – kivételes eseteket leszámítva – nem barátkozom meg a remake „műfajával” mint olyannal, a 2013-as Carrie-t, jóindulatú megközelítésben, lehetséges a hollywoodi újrahasznosítás divathullámán kívül is értelmezni, Stephen King kultikus regényének újabb adaptációjaként. De csak elméletileg.