Aligha találunk a filmtörténelemben Judy Garlandnál elrettentőbb példát arra, mi történik egy istenadta tehetséggel, ha túl korán fedezik fel. Minden idők egyik legcsodálatosabb hangjának birtokosa még a hollywoodi sztárok mércéjével mérve is tragikus életet élt – ennek kezdetét és legvégét dolgozza fel a róla szóló film.
Mi másról is szólna elsősorban a szórakoztatóipar, mint a sztárokról és a csillogásról, nem véletlen tehát, hogy az idén 42 éves Karlovy Vary-i Filmfesztivál is próbált minél többet odavarázsolni ebből, a monarchiás jellegét még ma is szépen őrző fürdővárosba.
Bridget Jones történetének folytatását érdeklődve várta a könnyed vígjátékokat és angol humort kedvelő közönség, a szinglik tömegéről nem is beszélve, akik hősüket vélték felfedezni az örökösen stabil párkapcsolatot hajszoló harmincas nagyvárosi nőben. A szingli életmód legitimizációja azonban ezúttal elmaradt: Bridget felhőtlen boldogságban él néhány hete Markkal, a két pasi közül, ugye emlékszünk, a rendesebbel, őszintébbel, ügyvédebbel.
Van itt egy film, amit nagyon kellene szeretni, hiszen már-már hazai termék. Feltéve, ha valami hazaivá válik pusztán attól a ténytől, hogy mondjuk a Kárpátokban forgatták, miközben a történetben azok Észak-Karolina hegyvidékévé növik ki magukat, azaz kábé olyan a hatás, amikor Budapestet látjuk viszont Kelet-Berlinként a Spy Game-ben.
A Kate és Leopold kapcsán írott összeesküvés-elméletemet vegytiszta formában illusztrálja a Pokolba a szerelemmel című alkotás.
Vigyázat! A látszat nemcsak néha csal. A Chicagóban mindig. A látszat színes káprázat, észveszejtő hatalmas kavalkád, csillogó ruhák, villódzó fények, gyönyörű nők és pergő ritmus, ami minket is magával sodor. Belekerülünk a sűrűjébe még az elején, és itt is maradunk.
Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány? Ha egyedülálló és betöltötte már a harmincat, ez nem is lehet kérdés. Hősnőnk, Bridget Jones (Renée Zellweger) nem csupán a harmincon, de jó néhány álmon, sikertelen fogyókúrán, és számos hímszerű egyeden is túl van; szerelmi csalódások kikúrálásában igazi szakértő: önsajnálat, világvége-hangulat és mindezek kompenzálásaként vodka és a funky díva, Chaka Chan, ezer decibellel.
Semmi bajunk nem lenne ezzel az alkotással, ha nem emlékeznénk olyan élénken az Ember a Holdon és a Truman Show című filmekre. Ha Milos Forman és Peter Weir (Holt költők társasága) nem mutatta volna meg a fél világnak, hogy Jim Carrey alkalmasint színészi feladatok elvégzésére is alkalmas. Azaz filmszerű filmekben is helytáll, s nemcsak egymás mellé fűzött gagparádékban.
