A festőből lett filmes provokatőr Szolnokon tartott mesterkurzust az Alexandre Trauner Art/Filmfesztiválon, ahol barokk festészettől kezdve a hagyományos mozi haláláig sok mindenről beszélt. A fáradtság jeleit egyáltalán nem mutató 76 éves brit auteur az előadás után készségesen állt az újságírók rendelkezésére egy rövid csevegés erejéig.
Ridley Scott igaz történeten alapuló filmjére nem az önértéke, hanem a Kevin Spacey bukását jelképező mementó-jellege miatt fogunk csak emlékezni évek múlva.
A csillagok közé való vágyakozás valószínűleg egyidős az emberi faj öntudatra ébredésével és ez az archaikus kíváncsiság, amivel talán több tízezer éve bámuljuk az eget, alapvetően befolyásolta gondolkodásmódunkat és kultúránkat. Maga az idea azonban nagyon sokáig elsősorban a mitikus-vallási életben öltött testet, ami pedig azt is jelentette, hogy az ártatlan bámészkodás és sóvárgás mellett egyszerre félni is elkezdtünk az ismeretlen és végtelen feketeségtől.
Ezen a hétvégén sem nagyon van választék új filmekből az erdélyi mozikban, mivel éppen most dobbantott az Alien: Covenant, és most aztán mindenki arra fog tódulni.
Aki magyarázatokat vár az Alien: Covenanttól, az csalódni fog – márpedig a Prometheus után mindenki magyarázatokat várt. Önmagában korrekt mozi, Alien-filmként viszont szemforgatós-sóhajtós.
A Mentőakció briliáns ötvözete túlélőthrillernek és sci-finek, de van hátulütője is: a dráma műfaját kifelejtették belőle, és ez a szegmens elengedhetetlennek bizonyul a tökéletes filmélményhez.
A Pinewood Stúdió elég jelentős az Egyesült Királyságban ahhoz, hogy kibővítése a sajtó által lépésről lépésre dokumentált, országos hírré válhasson. Ridley Scott mindegyre visszatér ide forgatni (beleértve a Prometheust és az Exodust is), mert úgy tartja, megtalál itt mindent, amit Hollywoodban fellelhetne. Ha egyébként bárki kételkedne még abban, hogy a stúdió a jövőt képviseli: itt forgatják a következő Star Wars-epizódot (aminek a télen lesz a bemutatója).
Valahol a csapások felénél járhatunk, mikor Ramszesz – megelégelve a pap silány próbálkozásait, hogy természetes eseményekként magyarázza a történteket – felakasztatja a fickót. Vajon Ridley Scottnak volt fogalma arról, hogy üt rá vissza ez a jelenet? A rivalizáló férfiak melodrámájává silányított Exodus ugyanis éppen a lényegét veszíti el, ha kizsigerelik belőle a csodát.
Távolról szemlélve úgy tűnik, mintha A jogász egy lenne Ridley Scott két szuperprodukció közt megejtett halkabbra hangolt ujjgyakorlatai közül. Azonban A jogász sokkal inkább közelít a Thelma & Louise lassú tűzön keményre főtt fatalizmusához, mint a Trükkös fiúkhoz. A rendezői korpusz műveihez mégis kár hasonlítgatni, ugyanis A jogász nem kifejezetten Ridley Scott filmje. Scott jelen esetben csupán alázatosan és precízen vászonra vitte a forgatókönyvíróként debütáló Pulitzer-díjas Cormac McCarthy szövegét. Ez a megfelelő szó – „szöveg” – mivel McCarthy szemmel láthatóan életében nem látott még forgatókönyvet belülről.
A rózsaszín baseballsapkás mester művei a 90-es évektől kezdve telítődnek fajsúlyos kérdésekkel. A Top Gun és a Mint a villám történelmi kuriózum marad, mint a 80-as évek tipikus popcornfilmjei, mégis inkább két kvázi-remekmű révén lesz érdemes Tony Scottra emlékezni évtizedek múlva: Az utolsó cserkész és a Deja Vu miatt.
