Filmipari titkok – Robert Luketic: Paranoia
A Paranoia című film számomra egyvalamiről szól: a filmipar paranoiájáról, hogy nem tud többé eredeti történeteket kitalálni. És mint minden paranoia, ez is öngerjesztő és önbeteljesítő.
A Paranoia című film számomra egyvalamiről szól: a filmipar paranoiájáról, hogy nem tud többé eredeti történeteket kitalálni. És mint minden paranoia, ez is öngerjesztő és önbeteljesítő.
Az a csúf igazság, hogy ez a film olyan, mint egy egyszer használatos műanyagpohár: meglehet, élvezzük, ami benne van, de utána eldobjuk, és amikor már sok ilyen tarkítja a mozi környékét, az környezetszennyezés a javából. A furcsa igazság viszont az, hogy a sok kristálypohár után az ember alkalmanként megkíván egy jó kis műanyagpoharas löttyöt, amelynek az íze kényelmesen ismerős.
A hollywoodi szerencsejátékos-rablós-átverős műfaj kedvelőjeként pattanásig feszülve vártam minden évszakban az aktuális megloplak-kapjelhatudsz, heppiendet követelő darabot, akkor is, ha az nem mindig felelt meg elvárásaimnak. Végigültem és felfrissített, akár meleg nyári napon egy kád limonádé. Akkor is, ha ugyanakkora erőfeszítéssel készült, mint a fent említett üdítőital.