Az Alita: A harc angyala című filmmel kapcsolatban csak akkor lehetne pozitívan nyilatkozni, ha nem készült volna el. Kár azért a sokmillió dollárért és az olyan színészekért, mint Mahershala Ali vagy Jennifer Connelly.
Húsz éve került a(z amerikai) mozikba Robert Rodriguez és Quentin Tarantino első igazi közös terméke (noha egy éve már együtt dolgoztak a Four Rooms / Négy szoba külön-külön szegmensein). Új trivia-rovatunkban néhány vicces (vagy kevésbé vicces) tényt (vagy legfeljebb anekdotális értékkel bíró sztorit) osztunk meg.
Egyáltalán nem véletlen, sőt inkább tökéletesen jelképes, hogy a posztmodern műfajfilm pápája épp egy videotékából szabadult a világra. Korai filmjei elfeledett, ritka, alábecsült gyöngyszemek remixei. Napjainkra viszont a fenegyerek felcseperedett, és megcáfolta kritikusait.
Robert Rodriguez váratlan mértéktartásról tesz tanúbizonyságot: van bátorsága ellenállni a mai folytatásfilmek logikájának. A Sin City második része nem kísérli meg hatványra emelni a nagy előd erényeit, nem akar még nagyobb, még hangosabb, még látványosabb lenni. Megmarad hát stílusos, rendkívül szórakoztató neonoir kábulatnak – e minőségében pedig szinte tökéletes produkció. Csak nem remekmű.
Az első részben röviden áttekintettük, hogy miként jutott el a képregényfilm műfaja a kezdeti „primitív”, naiv időszakából a rizikósabb alkotásokig, odáig, hogy már itt-ott felbukkant komolyabban vehető próbálkozás az adaptálásra, most pedig folytatjuk a filmtörténeti áttekintést, amely a képregényfilm mint tagadhatatlanul önálló, erős műfaj létrejöttéhez vezető utat mutatja be.
Egy tejano bandita színes élete és kirívóan termékeny ámokfutása, avagy így vált „egy 23 éves, 7000 dollárral rendelkező filmes hollywoodi játékossá”.
A valaha innovatív, bevállalós Robert Rodriguez egyre gyakrabban választja a folytatások kényelmes útját, ami kár. Még akkor is, ha a szórakozás garantált.
Az Inceptionről kijövet vettem észre a Machete plakátját a plázában, elvigyorodtam, s azt hittem, hogy ez valami vicc. Más is röhécselve kérdezte, hogy „Láttad, ez a hülye Rodriguez mégiscsak elkészítette a Machetét... emlékszel még?” Igen, emlékeztem, ez volt az ál-előzetes a Grindhouse-film(ek) előtt, ami akkor csak egy nagyszerű viccnek tűnt, de így, hogy elkészült, még nagyobb vicc lett belőle. Nem lehetett kihagyni.
Nem véletlenül osztotta meg a befogadók széles táborát Quentin Tarantino és Robert Rodriguez közös, nagyszabású vállalkozása: kettős kockázat terhét vállalták.
Rosszarcú szerelmes gyilkos, aki az igazság felderítése közben nem riad vissza némi csonkítástól, kínzástól és sok mészárlástól. Jóarcú gyilkos, akinek a harcos prostituáltak védelmében szeme sem rebben, ha éppen hulladarabolásra és egy „nagy büdös mészárlásra" kerül sor. Öregedő ex-zsaru, aki szívproblémája ellenére különösen kegyetlenül bánik kétszer is egy gyerekmolesztáló ivarszervével. És ezek még csak a jófiúk.
Ne maradj le a többi hasonló szövegünkről, kövesd Facebook-oldalunkat!
