Hét szereplő szerzőt keres – Paul Haggis: Third Person

Egy író egy eseményből elvileg millió történetet faraghat, ám ha az illető esemény rá nézvést sorsdöntő pillanat volt, megregényesítése során minduntalan kudarcot vall. A feladat súlya alatt összeroppan a mondat, vég nélkül bújócskáznak a betűk, s a szövegszerkesztő felület csak és kizárólag közhelyes fordulatokban kíván tobzódni, konokul. Tegyük fel, hogy valamikor, nem olyan régen egyetlen félpercig figyelmetlen volt, amivel családjában mély tragédiát okozott. Ezt próbálja kiírni magából, de bármivel kísérletezik, abból nem lesz irodalom. Csupán egy filléres lányregény harsány, gyenge utánzata.

Róma, nyilván – Paolo Sorrentino: La grande bellezza / A nagy szépség

Róma. Négy betű, két szótag, az összes nyelven ugyanaz. Fordítsd meg és olvass szerelmet minden újlatin dialektusban, vagy változtasd meg a szótagok sorrendjét, s egy ókori költő másik családnevét kapod, netán épp valami melegbarnát sugall. Rúgd fel a betűrendet. Mors, mori, halál, halni. Késleltet, az is „mora”. Márványra loccsanó bor, lágy, füstös aroma. Faragott ormok maró korma. Mindahány metafora. Innen nincs több szabály. Keverjed, ragasszad, s futtasd női vonalain szemed, hisz máris egy dúskeblű matróna, komor apácák tömött sora és a szigorú norma, vagy tán a szende, ám feslett Ramona. Róma, na...

„Csak élet legyen benne” – Federico Fellini-portré 3.

A Júlia és a szellemek már Fellini ornamentális korszakát előlegezi, melyben az örök archetípusok és a történelmi gyökerek vizsgálatának igénye dominál. A Casanova és főként a Zenekari próba után azonban lassan elérkezik e kivételes rendezői pálya alkonya.

Háztűznézőben Felliniéknél – Egy kis nyári körút a római Cinecittà filmstúdióban

Róma azon városok egyike, amelyek nagy valószínűséggel előkelő pozíciót foglalnak el mindenkinek a bakancslistáján. Egy olyan hely, amelyet látni kell. Számomra viszont az „örök város” fogalma leginkább azzal vált egyenlővé, hogy minden turista örökkön-örökké ugyanazon látványosságok megtekintését erőlteti, lélegzetnyi teret sem hagyva egymás létezésének a parázsló hőségben. Amiről viszont sokan nem tudnak, vagy csupán merő érdektelenségből kihagynak, az maga a nagybetűs Paradicsom, ahol kellemes magányban, hűs lombok árnyékában a filmtörténet legnagyobb alakjainak lábnyomait követve ismerhetjük meg a múltat.

Talált filmajándék – „a megörökített idő”

Egy közösségi filmklubban, mint a Romakép Műhelyben rejlő spontaneitás meglepetésszerűen olyan csodákat varázsolhat elő, amelyekről a szervezők korábban nem is álmodtak. Egy képzőművész alkotó meghívása során fény derülhet mozgóképes munkásságának azokra a – szó szerint – rejtett kincseire, amelyek archívumának mélyén szunnyadnak.1

A vihar kapujában – Fliegauf Bence: Csak a szél

Ahogy a komoly társadalmi problémákra időben reflektáló filmek, úgy a 2008-2009 között történt cigánygyilkosságokból kiinduló Csak a szél is már jóval a bemutatása előtt vitákat kavart: van, aki piedesztálra emelte a rendezőt a berlini díj miatt, míg a másik sarokban „cigányseggnyalónak” nevezték őt, és azonnal rátették a „kedvenc gyűlölt ellenségeink” listára.

Colosseumi tiszteletjegy – Ridley Scott: Gladiátor, 2000

A Ben-Hur (1959) Oscar-esője és a Spartacus (1960) sikere után az amerikai szandálfilm műfajának sorsa megpecsételődött, a 60-as években már fogyaszthatatlanul dagályosnak tűntek ezek a giccses eposzok. A Kleopátra (1963) szerény bevétele után az 1965-ös A Római Birodalom bukása (Anthony Mann utolsó filmje) sikertelensége hosszú évtizedekig szakadékba lökte a zsánert. Különös fricskája a filmtörténetnek, hogy a Gladiátor épp ez utóbbi alapján teremtett új reneszánszot az antik-moziknak.