Szárnyaszegett első fecske – Tate Taylor: Ava

Négy hónap kihagyás után végre ismét popcornfilmeket üdvözölhetünk a nagyvásznon! A szezon egy különlegesnek beharangozott akcióthrillerrel veszi kezdetét, amiről azt ígérik, hogy érzékletesen kombinálja a fergeteges kalandot és a mélyen szántó karakterdrámát. Vajon sikerül is neki?

A tavalyi Woody Allen-film – Woody Allen: A Rainy Day in New York / Egy esős nap New Yorkban

Az utóbbi pár évben sokan fenntartásokkal viszonyulunk az idősödő Woody Allen újabb és újabb filmjeihez, reménykedve, hogy ez nem lesz olyan, mint az előző. Ugyanis pár tiszteletre méltó kivétellel (Blue Jasmine, Éjfélkor Párizsban), az utóbbi évek filmjei halvány emlékei a legendás rendező ikonikus műveinek. Sajnos, ez idén sincs másképp.

A tegnap holnaputánja – Brad Bird: Tomorrowland / Holnapolisz

A Holnapolisz az a gyerek a tantárgyversenyen vagy az év végi vizsgán, akinek tanárként nincs szívünk nagyon rossz jegyet adni, mert egész évben bukdácsolt ugyan szegény, de most az egyszer látszik, hogy apait-anyait beleadott, és nagyon készült… messze nem elég ez a boldogsághoz, de a belefektetett jóindulat miatt még mi szégyellnénk megbuktatni.

Dude kiruccan sárkányföldre – Szergej Bodrov: Seventh Son / A hetedik fiú

Ha valaki a vetítés után felhív azzal, hogy A hetedik fiú tulajdonképpen egy készülő tévésorozat felturbózott marketingű pilot-epizódja, nem lepődtem volna meg. Mint kiderült, a film tényleg egy könyvsorozat első kötetének adaptációja. A tévé-fantasy utóíz azonban nem múlt el: látvány és kivitelezés terén persze messze felülmúlja a 90-es évek Xéna-Herkules párosát, de egyéb összetevőiben szinte éppoly szedett-vedett és sablonos.

Kellemetlen képeskönyv – Susanne Bier: Serena

A cím puritán módon egy női keresztnév, a rendező a 2010-ben legjobb külföldi film Oscarját elnyerő Egy jobb világ dán rendezőnője (Susanne Bier), a főszereplők pedig jelenleg Hollywood legfelkapottabb sztárjai közé tartoznak (Jennifer Lawrence és Bradley Cooper), akik ráadásul már egyszer bizonyítottak szerelemespárként a filmvásznon az egészen jól sikerült A napos oldalban (amiért ráadásul Copper egy legjobb férfi főszereplő jelölést, Lawrence pedig egyenesen az Oscart vihette haza). Minden együtt volna tehát egy szívtépő dráma, lebilincselő, különleges helyszínű thriller vagy egy kemény, női emancipáció-történet vászonra viteléhez.

Változatlan értékek – Anand Tucker: Szökőhév / Leap Year

A hollywoodi romantikus vígjáték feltűnően megbízható jelenség. Ismétlődő sémákat, és jobbára ugyanazokat az építőelemeket használja fel újra meg újra, minimális változtatásokkal. Ebből legalább két dolog következik: egyfelől semmi komoly trauma nem érheti a nézőt, másfelől a kevés rizikó miatt a történetek általában borzasztó unalmasak. Anand Tucker filmje is pontosan ilyen.

A fantáziátlan csokihadsereg bukása – Rob Cohen: A Múmia – A Sárkánycsászár sírja

Hol is járunk? Ja, Sanghajban. Minél messzebb az avítt piramisoktól, és a megunt egyiptomi kellékektől. Most egy agyagba zárt ördögöt kell felébreszteni, hogy majd aztán fél Kínán át lehessen üldözni. Rosszabb, mint amit vártam. Nem azért, mert naiv vagyok, hanem mert a minimális elvárásokat sem teljesíti. Ezerszer lerágott poénok, milliószor kiköpött szituációk. Üres film, teli terem. Nem értem.

Vörös rózsás sablon – Susanne Bier: Things We Lost In The Fire / A tűz martaléka

Az amerikai filmek optimisták. Hozzászoktunk, hogy ha kell, ha nem, happy end-re happy end-et halmoznak. Jobb esetben ezek a mosolygós végkifejletek hihetők. De Amerikának az sem gond, ha a végső felhőtlen boldogság valószínűtlen. A lényeg a néző elvárásainak kielégítése. A kedves mozibajáró nagy csokor vörös rózsára, közhelyes szerelemre vár, és meg is kapja.