Szokásunkhoz híven idén is végigpásztáztuk az év első felében várható romániai és magyarországi moziműsort, ezzel izzítva a sajátunk mellett a közönség kedélyét – azzal a különbséggel, hogy most már tévésorozatokat (vagyis khm, sztrímingsorozatokat...) is várunk.
A legújabb Bond-mozi nem azzal tűnik ki, hogy minden eddiginél hosszabb és drágább, hanem hogy régi vágású. Esszenciális Bond-film annak minden erősségével és hibájával.
Ha a gyártóknak az volt a szándékuk a Skyfall elkészítésével, hogy méltó módon ünnepeljék meg a 007-es ügynök 50. évfordulóját (márpedig mi más céljuk lehetett volna egy bevallottan jubileumi filmmel?), akkor jelenthetjük: a terv sikeres volt. A legújabb Bond-film a széria egyik legragyogóbb ékköve.
Melyik rosszabb, a testi vagy a lelki hűtlenség? Az, ha megtettünk valamit, vagy az, ha életünk végéig azon bánkódunk, hogy nem tettük meg, amikor lehetőségünk lett volna? Ezeket a mindörökké aktuális (bár költői) kérdéseket járhatjuk körbe egy iráni rendezőnő szemével, akinek valószínűleg nem volt túl egyszerű pártatlannak maradnia a férfi-nő párharcban – mégis sikerült.
A neves brit színházrendező, Sam Mendes első nagyjátékfilmje, az Amerikai szépség 2000-ben az Akadémia legfontosabb díjait söpörte be – köztük a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek és a legjobb férfi főszereplőnek járó kitüntetést –, pedig olyan vetélytársai akadtak, mint a Halálsoron vagy a Hatodik érzék.
Sam Mendes előző filmje (A szabadság útjai) kapcsán többen azt rebesgették, hogy az angol direktor visszatérni látszik saját, mindössze néhány éve megalapozott gyökereihez, és egy nagyobbacska kitérő után újra azzal foglalkozik, aminek segítségével felragyogott a csillaga: a kis- vagy kertvárosi emberekkel. Egy évvel később, most úgy tűnik, a tendencia marad: Mendes letáborozott a saját terepén, s elkészítette élete „legkisebb” filmjét.
A mai napig tartja magát az az elképzelés, mely szerint a kisvárosi/kertvárosi élet nyugodt, csendes, szép, idilli, annak ellenére, hogy írók/rendezők sokasága már évtizedek (vagy századok) óta nem bírja megállni, hogy időről időre le ne leplezze a béke eme gyönyörű szigetének minden aljasságát és romlottságát.
Az Amerikai szépséget és A kárhozat útját követően Sam Mendes a háborús filmek műfajában próbálkozik. Új filmjében, a Bőrnyakúakban azonban ne számítsunk hősökre, vakmerő és felejthetetlen tettekre, végső győzelmi jelenetekre: a történet arról szól, hogyan unatkozza át egy tengerészgyalogos alakulat az 1990-es öbölháborút.
Az agresszív varázslótanoncok és digitális klónhadseregek korában legalább akkora hiányt szenvedünk az eredeti ötletekkel tálalt eredeti filmtémákban, mint a gazdasági világválság korának embere szenvedett alapvetõ létszükségletei terén. Hollywood varázskockái manapság sajnos nem lépnek túl a Rubikon, annak ellenére, hogy az Amerikai szépség után nagy reményekkel induló brit rendezõ, Sam Mendes új filmjével a nem egyszer megújulást hozó gengszterfilm zsáneréhez nyúlt.
Nyugatibb tájakon a szakmai berkekben osztatlan sikernek örvendett Lester Burnham, az egykori flower-power lázadó, beérni és beérkezni képtelen, jóléti vegetálásba csüggedt reklámszakember története nyugatibb tájakon osztatlan sikernek örvendett szakmai berkekben. A közönségsiker mifelénk sem maradt el, a kritikai fogadtatás azonban meglehetősen vegyes lett. Olykor legiccsezi, leantifeministázza, de többnyire „európai ízléshez idomított hollywoodi termék”-nek minősíti, a „kellemes időtöltésre” szánt filmek kategóriájába utalja, amelyben hol „jó a szövegkönyv, de...” , hol pedig „a szövegkönyvet megmenti a lírai fényképezés”.
