Jó zsaru/rossz zsaru/ork zsaru – David Ayer: Bright

A Bright első teaserét majdnem kereken egy éve láthattuk és akkor nagyon úgy tűnt, hogy a Netflix végre be tud törni az egész estés filmek piacára. Ha mást nem is, legalább egy tökös fantasy-akciófilmet mindenképp elvártunk azok után, hogy az LAPD-egyenruhás Will Smith egy rohadt nagy pallost tart a kezében, egy kapucnis ork shotgunnal egyenesen belelő a kamerába, miközben Woodie Guthrie arról énekel, hogy ez a föld a tiéd és az enyém – mi rossz történhet? Hát, ahogy az lenni szokott, elég sok minden.

Az önazonosság fiktív voltáról – Portré David Lynchről

A kortárs amerikai film egyik olyan alkotójáról lesz szó a továbbiakban, aki elegánsan beleőszült látomásaiba, amelyek viszont mit sem veszítettek intenzitásukból és erejükből az alkotói pálya bő ötven éve alatt. A látomás szó, minden ezoterikus és anyagfeletti asszociációjával egyetemben, akárhányadik racionális újranézés kapcsán felmerül David Lynch alkotásai esetén: sem a történetek, sem a karakterek, sőt a használt művészi konvenciórendszerek sem bizonyulnak elégségesnek ahhoz, hogy megkössék és keretbe kényszerítsék a látottakat.

Amikor minden a DNS körül forog – Csapón kívül 14.: Andrew Niccol: Gattaca

Nehéz eldönteni, mi hihetetlenebb: hogy az Andrew Niccol által rendezett Gattaca idén már 20 éves vagy, hogy év végén a filmben játszó Jude Law (akiért mostanság Az ifjú pápa című sorozat kapcsán rajonghatunk) 45 évet tölt. Az 1997-ben bemutatott film nem a minden díjat besöprő alkotások közé tartozik (csupán egy Oscar-jelölést kapott a látványtervezésért, Michael Nyman zenéjét pedig Golden Globe-re jelölték), mégis thrillerszerűen izgalmas, nem túlzásokba esős, még ma is élvezetes, nem idejétmúlt science-fiction.

Geeknosztalgiavideó – Chris Columbus: Pixels / Pixel

Elnöki nyelvbotlások, űrből jött fénylények és nosztalgikus videojátékok – A kém (Spy) után mintha a Pixelt is a magyar közönségnek gyártották volna Hollywoodban. A Reszkessetek, betörők! rendezője egy retro-Szellemirtókat akart készíteni, de csak egy újabb Adam Sandler-film lett belőle.

Nagyobb, erősebb, halálosabb? – Colin Trevorrow: Jurassic World

Mintegy huszonkét évvel az első, korszakalkotó Jurassic Park után ismét a vászonra kerültek a rettegett ősóriások. Colin Trevorrow (Kockázatos túra) második nagyjátékfilmje, a Jurassic World Spielberg produceri szárnyainak oltalma alatt készült, és bár a 90-es évek sikerszériájának szintjét több szempontból sem ugorja meg, egy kellemes nyárindító moziélményt nyújt, miközben a blockbuster-éra önreflexív kritikájától sem idegenkedik.

A farkas közbelép – James Mangold: The Wolverine / Farkas

Érdekes kamikaze-akcióba kezdett 2011-ben a Marvel Entertainment, amikor úgy döntött, hogy az egyik legsikeresebb franchise-ukat, az X-Men-szériát egy időre jégre teszik, és egy kvázi-reboottal sávot váltanak. Az X-Men: Az elsők ráadásul elég sikeres lett ahhoz, hogy jövőre már a folytatás érkezzen belőle. Valamit azonban kezdeni kell a parlagon hagyott sorozattal is, amit Mangold filmjével immáron keretbe foglal egy-egy Farkas (Rozsomák!) köré épülő mozi. A baj csak az, hogy az első nem valami jó, ez a mostani pedig zavaróan hibrid alkotás.

Hirosima gyermeke – Sindó Kaneto-portré 2.

Sindó Kaneto A kopár szigettel ért a csúcsra, de a továbbiakban sem adta alább, jobb filmjeinek többségét csak ezután készítette. Bár az Onibabával kezdve egyre kommerszebb munkák kerültek ki a keze alól, számos filmje értelmezhető A kopár sziget továbbgondolási kísérleteként is, amit felülmúlnia ugyan nem sikerült, de szerzőisége, ars poeticája tovább fejlődött.