Jeff Wadlow már első filmjével, a 2005-ös Cry_Wolffal is bizonyította, hogy értő és szórakoztató módon tudja a klasszikus slasher-sémát a kortárs tinifilmes trendekhez igazítani. Legújabb horrorjával, a Felelsz vagy mersszel sem okoz tehát csalódást, bár annál több örömet sem, minthogy a film végén jólesően nyugtázhatjuk, hogy a régi rutin segítségével ezúttal is sikerül felmondania a leckét.
Slapstick-komédiával kezdte, allegorikus töltetű hippifilmmel folytatta, ám végül egy emberi bőrből készült maszkot viselő texasi torzszülött vadul berregő láncfűrésze karcolta rá a tavaly elhunyt Tobe Hooper nevét a filmtörténelem halhatatlan nevű rendezőinek tablójára. Bár a karrierjét beindító, 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlás zsenialitására sosem sikerült rálicitálnia, ráadásul életműve is igencsak vegyes minőségű filmekből tevődik össze, kétségtelen, hogy máig ő az egyik legmeghatározóbb horrorfilmes ikon.
Egyáltalán nem véletlen, sőt inkább tökéletesen jelképes, hogy a posztmodern műfajfilm pápája épp egy videotékából szabadult a világra. Korai filmjei elfeledett, ritka, alábecsült gyöngyszemek remixei. Napjainkra viszont a fenegyerek felcseperedett, és megcáfolta kritikusait.
Aligha túlzás kijelenteni, hogy a 76 évesen elhunyt Wes Craven személyében a valaha élt legjelentősebb horrordirektort veszítettük el. Az író-rendező legjobb filmjei mind tartalmuk, mind stílusuk terén kiemelkedőek.
A horror a 70-es években készült kasszasikereknek köszönhetően fokozatosan átáramlott a fősodorba, egyre kevésbé volt szégyen A-kategóriás sztárnak szerepet vállalnia ilyen műfajú darabban. Ahogy egyre jövedelmezőbb üzletté vált, a horrorfilm többé nem lepukkant grindhouse-mozikban, hanem patinás filmszínházakban termelte nyereséget, hogy aztán ismét másodvonalba süllyedjen a 90-es évekre. Folytatjuk 12 évvel ezelőtt félbehagyott horrorfilm-történetünket.
Ha van self-made man a kortárs amerikai független filmben, az mindenképpen a tavaly hatvanéves Abel Ferrara. New York pereméről jön, pályáját alantasnak elkönyvelt grindhouse-műfajokkal (pornó, horror, exploitation) kezdi, napjainkra viszont filozofáló-moralizáló kultrendezőként tekintenek rá, kritikusok és cinefilek méltatják. Néhány hollywoodi produkciót is találni filmográfiájában, de így sem kapja meg a megérdemelt figyelmet.
Sikoly 4? Megint klasszikus horror kap folytatást? – legyinthetnénk, de ha van horror-franchise, amelynek még a negyedik installációja is kecsegtethet némi jóval: éppen az önreflexív és öntömjénező Sikoly-széria.
Ahhoz, hogy a visszahódítsák a nézőket, a Péntek 13. alkotóinak tényleg valami újszerűt kellett tető alá hozniuk. Főleg, hogy a mozikban már nem Jason volt az egyeduralkodó, egyre-másra készültek a slasherek, köztük a (nézőknél és kritikusoknál egyaránt) kiemelkedően jól szereplő Rémálom az Elm utcában.
A „Kristály tavi rém”, a „hokimaszkos gyilkos”, a „machetés ámokfutó” – csak néhány a horrorfilm történetének legproduktívabb, azaz a legtöbb halottat hátrahagyó slasher sorozatának főszereplőjét jelölő nevekből. Természetesen Jason Voorheesről és a Péntek 13.-ról van szó, mely 1980. május 9-én kezdte meg pályafutását az amerikai mozivásznakon, hogy aztán (a 2009-es művet is beleszámítva) 11 filmmel és egy mashup darabbal (Freddy vs. Jason) később 500 milliós üzletté nője ki magát, amihez 205 áldozat adta a vérét.
A New Line meggazdagodott és ma már Hollywood nagy stúdiói közé tartozik, köszönhetően Freddy Kruegernek, mert ahogy a bennfentes körökben emlegetik, „ezt a házat Freddy építette”. Folytatjuk a filmtörténet egyik legismertebb horrorikonjának történetét.
