Spanyol középfokú – Matt Piedmont: Casa de Mi Padre

A Casa de Mi Padre megbízható pedigrével rendelkezik: Will Ferrell és Adam McKay párosa már régen bebizonyította – Judd Apatow kisujját markolva – hogy bizony léteznek a másfél órányi, az élet bármelyik pillanatában hasznosítható idézettel telekörmölt vígjátékok. Így a Casa de Mi Padre esetében a Ferrell-McKay producer-páros egyértelműen jó jel.

Az élet szaga – Fernando León de Aranoa: Amador

Sajnos a hírekből is értesülhettünk már olyan bizarr esetről, miszerint valaki inkább együtt élt egy rothadó hullával, hogy felvehesse annak nyugdíját, mint hogy bejelentette volna a halálesetet. Az Amador is hasonló helyzetet tár elénk, de a művészfilmes hagyományokat követve természetesen életről és halálról is mesél.

A szépség és a szörnyetegek – Álex de la Iglesia: Balada triste de trompeta / Egy őrült szerelem balladája

Cseppet sem meglepő, hogy Álex de la Iglesia kapta a velencei filmfesztivál rendezői díját, már csak azért sem, mert Quentin Tarantino volt a zsűri elnöke. Balada triste de trompeta (lefordítva: Szomorú ballada trombitára) című filmjére ugyanis, akárcsak anno az Oldboyra, kis túlzással rá lehetne ragasztani a „tarantinósabb Tarantinónál” címkét, ám ez egyáltalán nem jelent epigonizmust: összetéveszthetetlenül spanyol alkotásról van szó.
 

A nagy zabálás – Daniel Sánchez Arévalo: Gordos / Kövéren szép az élet

Ha pusztán a kövérségen, mint fizikai állapoton humorizáló komédiára éhezünk, rossz helyen járunk; nemkülönben, ha az elhízásról, mint népbetegségről hitelesen tudósító drámát keresünk. A spanyol Kövéren szép az élet legnagyobb erénye, hogy képes széles közönségréteg számára többrétűen szólni a magunk és egymás elviselhetőségéről.

A hispán bicskás – Ethan Maniquis, Robert Rodriguez: Machete

Az Inceptionről kijövet vettem észre a Machete plakátját a plázában, elvigyorodtam, s azt hittem, hogy ez valami vicc. Más is röhécselve kérdezte, hogy „Láttad, ez a hülye Rodriguez mégiscsak elkészítette a Machetét... emlékszel még?” Igen, emlékeztem, ez volt az ál-előzetes a Grindhouse-film(ek) előtt, ami akkor csak egy nagyszerű viccnek tűnt, de így, hogy elkészült, még nagyobb vicc lett belőle. Nem lehetett kihagyni.

Sorsjegy vörös borítékban – Pedro Almodóvar: Hable con ella / Beszélj hozzá

Pedro Almodóvar Hable con ella (Beszélj hozzá) című, 2002-es filmjében a színvilág szorosan összefonódik az elbeszélés sokrétűségével, szinte már „sorsbefolyásoló” szereppel bír. A néző kettős csapdának van kitéve: miközben a cselekmény rejtélyeit, üres helyeit próbálja kitölteni, megoldásokat keres, addig a színtechnika megkomponáltsága minduntalan a képi mivoltot hangsúlyozza, nem engedi a belefelejtkezést a cselekménybe.

Minden vagy semmi? – Juan Carlos Fresnadillo: Intacto

Juan Carlos Fresnadillo mindent egy lapra tett fel: az egész világot a szerencse vezérli. Persze ez csak a látszat. Megvan neki a többi lapja is, viszont ott tartja mindet a kézelőben, hogy csak időnként villantsa fel őket egy-egy futó pillanat erejéig.