Mit tesz a Netflix, ha pirosruhás spanyol tolvajokra bukkan? – Álex Pina: La casa de papel / Money Heist / A nagy pénzrablás
Jó érzéssel beemeli a nemzetközi porondra, és kevésbé jó érzéssel kissé kifacsarja. Nem baj, egyelőre élvezzük!
Jó érzéssel beemeli a nemzetközi porondra, és kevésbé jó érzéssel kissé kifacsarja. Nem baj, egyelőre élvezzük!
A Casa de Mi Padre megbízható pedigrével rendelkezik: Will Ferrell és Adam McKay párosa már régen bebizonyította – Judd Apatow kisujját markolva – hogy bizony léteznek a másfél órányi, az élet bármelyik pillanatában hasznosítható idézettel telekörmölt vígjátékok. Így a Casa de Mi Padre esetében a Ferrell-McKay producer-páros egyértelműen jó jel.
Sajnos a hírekből is értesülhettünk már olyan bizarr esetről, miszerint valaki inkább együtt élt egy rothadó hullával, hogy felvehesse annak nyugdíját, mint hogy bejelentette volna a halálesetet. Az Amador is hasonló helyzetet tár elénk, de a művészfilmes hagyományokat követve természetesen életről és halálról is mesél.
Cseppet sem meglepő, hogy Álex de la Iglesia kapta a velencei filmfesztivál rendezői díját, már csak azért sem, mert Quentin Tarantino volt a zsűri elnöke. Balada triste de trompeta (lefordítva: Szomorú ballada trombitára) című filmjére ugyanis, akárcsak anno az Oldboyra, kis túlzással rá lehetne ragasztani a „tarantinósabb Tarantinónál” címkét, ám ez egyáltalán nem jelent epigonizmust: összetéveszthetetlenül spanyol alkotásról van szó.
Ha pusztán a kövérségen, mint fizikai állapoton humorizáló komédiára éhezünk, rossz helyen járunk; nemkülönben, ha az elhízásról, mint népbetegségről hitelesen tudósító drámát keresünk. A spanyol Kövéren szép az élet legnagyobb erénye, hogy képes széles közönségréteg számára többrétűen szólni a magunk és egymás elviselhetőségéről.
Az Inceptionről kijövet vettem észre a Machete plakátját a plázában, elvigyorodtam, s azt hittem, hogy ez valami vicc. Más is röhécselve kérdezte, hogy „Láttad, ez a hülye Rodriguez mégiscsak elkészítette a Machetét... emlékszel még?” Igen, emlékeztem, ez volt az ál-előzetes a Grindhouse-film(ek) előtt, ami akkor csak egy nagyszerű viccnek tűnt, de így, hogy elkészült, még nagyobb vicc lett belőle. Nem lehetett kihagyni.
Pedro Almodóvar Hable con ella (Beszélj hozzá) című, 2002-es filmjében a színvilág szorosan összefonódik az elbeszélés sokrétűségével, szinte már „sorsbefolyásoló” szereppel bír. A néző kettős csapdának van kitéve: miközben a cselekmény rejtélyeit, üres helyeit próbálja kitölteni, megoldásokat keres, addig a színtechnika megkomponáltsága minduntalan a képi mivoltot hangsúlyozza, nem engedi a belefelejtkezést a cselekménybe.
Juan Carlos Fresnadillo mindent egy lapra tett fel: az egész világot a szerencse vezérli. Persze ez csak a látszat. Megvan neki a többi lapja is, viszont ott tartja mindet a kézelőben, hogy csak időnként villantsa fel őket egy-egy futó pillanat erejéig.