Egy pimasz megasztár Japánból – Kitano Takesi-portré

Errefelé, Európában többnyire sűrűn bólogatnak a konesszőrök, ha Kitano Takesi nevét hallják. És már mondják is: persze, ő a Tűzvirágok rendezője, kapott is érte egy Arany Oroszlánt 1997-ben. De kapott egy Ezüst Oroszlánt is 2003-ban, A szamuráj című filmjéért. És Cannes-ban is jól áll a szénája, bizony, kétszer is jelölték Arany Pálmára: 1999-ben a Kikudzsiró nyaráért, 2010-ben pedig az Emésztő haragért. Kiváló filmrendező! Kuroszava mester lelke valószínűleg beleköltözött 1998-ban.

Becsületbeli ügy – Teinoszuke Kinugasza: Jigokumon / Gate of Hell / A pokol kapuja, 1954

A háború utáni japán filmnek szüksége volt a kiugrásokra. Nemcsak művészi értéket, hanem szakmai tudást és tisztelettel vegyes alázatot kellett sugároznia, főleg a „győzedelmes” amerikaiak felé. Ebben az Európára és Közel-Keletre koncentráló eisenhoweri éra (1953-1961) inkább lehetőséget jelentett Japánnak. Nem véletlen, hogy az 1955. március 30-i Oscar-díjkiosztón a legjobb idegen nyelvű film kategóriáját az alázat női tragikumát bemutató jidai-geki (kosztümös film) zsebelhette be.

Oscar-jelölt legendák – Travis Knight: Kubo és a varázshúrok / Kubo and the Two Strings; Michael Dudok de Wit: A vörös teknős / La tortue rouge; Ron Clements és John Musker: Vaiana / Moana

Öt, nagyon különböző animációs film verseng idén az Oscar-díjért. Az Életem Cukkinként-ről és a Zootropolis – Állati nagy balhéról korábban írtunk, és most íme az idei válogatás három (másik) nagy meglepetése. Kellemes, és kellemetlen is.

300 újratöltve – Carl Rinsch: 47 ronin

Carl Rinsch  rendező és Keanu Reeves megkíséreltek tökéletes amerikai blockbustert faragni a Csúsingura legendás, kultikus japán történetéből, de minden igyekezetük ellenére a 47 ronin nem a következő 300.

A vadabb banda – Takashi Miike: 13 Assassins / Tizenhárom orgyilkos

A kortárs japán film egyik emblematikus filmese, Takashi Miike a tavalyi velencei filmfesztiválon Tizenhárom orgyilkos című mozijával szállt versenybe, mely egy 1963-as azonos című szamurájfilm remake-je. Noha a Miike-rajongó Tarantino volt a zsűrielnök, a film nem kapott díjat, pedig a japán fenegyerek őrületes Peckinpah-mozivá változtatta az alapul vett szolid szamurájfilmet.

Egy amerikai a pácban – Anton Corbijn: The American / Az amerikai

Az amerikai marketingjével kapcsolatosan minden félrevezető lehet: a címtől a műfajon keresztül egészen a plakátig. Pedig az efféle alkotásoknak az a legnagyobb érdeme, hogy egyáltalán elkészülhetnek; és a filmes élmény mellett még egyet nyújthatnak: azt az örömöt, hogy mi bukkantunk rá a filmre.

A tennó* – Kuroszava Akira-portré 2.

Kuroszava A vihar kapujában sikere után érte el karrierjének csúcsát. Megbecsülése miatt a japán film tennójának, császárának nevezték Nipponon belül és kívül. Az ötvenes-hatvanas években övé volt hazája filmművészetének trónja, ám csakúgy, mint a japán uralkodóé a 12. század végén, Kuroszava méltósága is névlegessé vált. Mégis bizonytalan, utolsó korszakaiban forgatta legmélyebb és leglátványosabb remekműveit.

Tükröződések – Akira Kuroszava: Rashomon / A vihar kapujában, 1950

A tudat által teremtett birodalom szükségszerűen más, mint a mindennapjaink világa. Ennek ellenére gyönyörrel szemléljük, és nagy kedvteléssel írunk és beszélünk róla. De mivel a műalkotás világa nem valós, természetes, hogy a róla való beszéd sem lehet igaz. De amint a Rashomon paraszt-szereplője mondja: „Nem kell még egy szentbeszéd. Nem érdekel, hogy hazugság-e, amíg szórakoztató!” Valahogy így vagyunk a Rashomonnal is.

Jelenetek egy porcelánbáb életéből – Oshima Nagisa: Gohatto / Tabu

Oshima, a japán film nagy öregje 68 éves korában, évtizedes kihagyás után rendezte meg 26. filmjét, a Tabut, gyakorlatilag tolószékből. A történet, amely Ryotaro Shiba regényén alapul, 1865-ben, azaz közvetlenül a Tokugava sogunátus bukása és a Meizsdi-restauráció előtt játszódik, a még fennálló rendszer elszánt támasza, a Shinsen milícia és Kiotó hétköznapjaiban.